Balatonman Kenese 2015

0

Huszonévesen elhatároztam, hogy 2009-ben, a 30. évemben megcsinálom az Ironman-t.

Akkor úgy éreztem, hogy rengeteget készültem rá, sokszor edzés közben már sírdogáltam, mert sem kedvem, sem erőm nem volt az aznapit végigcsinálni. Szerettem volna már letudni a felkészülést és a Gyékényesi tó partján állni, várni,  ahogy a pap megáldja versenyzőket, szól a Vangelis, az ágyú eldörren, és “berombolhatok” végre a vízbe.

Aztán vége lett, 13 óra 52 perc alatt célba értem, fáradtan, de – a bringás nyergen töltött több mint 7 óra fészkelődést leszámítva – szenvedés nélkül és nagyon jó érzésekkel.

Ezután valami véget ért, volt még 1-2 rövidebb távú próbálkozás, de végül maradt a futás, az ultrafutás.

Bár Peti révén mindig ott volt a szemem előtt a triatlon, de ennél beljebb nem jutott bennem, egészen mostanáig, amíg az első IM óta eltelt 6 év, 35 elmúltam, és a futások közti átmozgatásképpen elmentem kétszer 30 km-t tekerni, hazajöttem és közöltem Petivel, hogy én idén újra Ironman leszek. 🙂

Nem lepődött meg túlságosan, tudja, hogy vannak feltörekvő és elhaló hóbortjaim, de erre azért ő sem számított…

Gyorsan leültem a gép elé és megnéztem, hogy idén még hol lesz belátható időn belül IM. Már csak Balatonkenese maradt, ami azért tetszett, mert a nyári kánikulában olyan vagyok, mint akit agyonvertek, tehát jó lesz nekem az őszi versenyi is, bár az időjárás miatt akár kockázatos is lehet.

Megvolt a cél, két hónap múlva, 2015. szeptember 12. Balatonman Kenese, Iron táv. Merész vállalkozás, de nem lehetetlen.

Az utolsó kedvezményes nevezési határidő augusztus 31. volt, amit kivártam, mert úgy gondoltam, hogy ha addig legalább 1 normális tekerésem lesz, akkor elindulok.

A futásra nem sokat időt fordítottam (a “célzott felkészülés” alatt kb. 300 km-t), nem is bírtam, mert a 35 fokokban alig tudtam létezni is, nemhogy futni. A bringázást sem vittem túlzásba (2 hónap alatt kb. 1200 km) , mert a hátsó felem kevésbé tolerálja a nyerget, így a tekerések között több napot kellett kihagynom. Hosszú tekerések sem voltak, 2x mentem 100 körülit, és 1x 140-et.

Elkezdtem úszó edzésre járni, mikor, ha nem most, meg kell tanulnom gyorsúszni (a 0-ról biztos “könnyű” lesz), mert ha sokáig úszok mellben, akkor megfájdul a térdem. Heti 2x reggel 6-kor rendszerint meg is jelentem az uszodában a kiscsoportos edzésen.

A nevezési határidő vészesen közeledett, nekem meg nem volt egy magabiztos hosszú tekerésem, ráadásul Peti is belém vágta az ideget, hogy így majd csak valahogy fogom letekerni, de az megint csak kínlódás lesz.

2 nappal a nevezési határidő előtt megszerveztük az edzést, kb. 38 fok, aszfalton körözgetve 10 kilis körön. Peti frissített és 80 után fürdetett a kútnál. Megvan 100, “kéne menned még, mert 120 jó lenne”, megvan 120, az agyam felforrt, a bőröm a nadrág korcánál a combomon hólyagosra égett, “azért a 130, az csak 130, meg kellene csinálni”, megvan a 130, de most már én mondom, hogy megyek még 1 kört, megvan a 140, Peti közli, “oké, most már megállhatsz”.

Talán még aznap be is neveztem, nincs visszaút, főleg, ha a nevezési díjra gondolok. 🙂

A rajt előtti napokban csodálatos őszi időjárás van, szakad az eső, kabátban járunk, hideg van, a Balaton hőfoka meg egyre csak hűl.
Balatonman Kenese

A békéscsabaiakkal együtt egy szálláson volt a szobánk, kissé retro volt a hely, de a célnak megfelelt, akárcsak a neoprénem, amit nem rég lőttem egy használt oldalon, itt-ott lukas, de a márkája igazi Ironman. 🙂

A készülődésnél minden úgy zajlott, mint 6 éve, fogalmam sem volt, hogy melyik számot hova kell ragasztani, mit hova kell tenni, mit kell előkészíteni, tehát tökéletes zűrzavar volt a fejemben, viszont egy valamit biztosan tudtam, azt, hogy én másnap este 10-re 2x-es Ironman akarok lenni.

Voltak reális, és a szokásos irreális tervek: A – valóságos verzió: 14 óra, B – valóságtól enyhén elrugaszkodott verzió: 13:30, és C – ami már csak a fejemben létezett: 12:59, a többiről még ne beszéljünk … 🙂

A rajt reggelén bepakoltunk mindent a kocsiba, én bringával gurultam a parkolóba, ahol már fel-feltűntek ismerősök Petit átölelve, hogy milyen szépen felgyógyult a balesete után. Én ilyenkor mindig elérzékenyülök, ahogy akkor is, beültem a kocsiba és sírtam. Úgy éreztem, hogy a feltörő emlékek és a magamra rakott súly összeroppant. Peti észhez térített, nem ezért jöttünk, így összeszedtem magam és levittük a holmikat a partra.

Bedepóztam a bringás és a futócuccot, Peti és Ancsa rám cibálták a neoprént, alaposan bekentek vazelinnel, amikor is mondja a hangosbemondó, hogy mindenki szálljon fel a hajóra, amivel kivisznek minket a vízre. Ekkor ráeszméltem, hogy nincs nálam az úszószemüvegem. Para indul, nyugi, vissza a depóba, szatyrokat kiborítani, nincs egyikben sem, nyugi, minden oké, ott volt mellette. 🙂

Érzékeny búcsút veszek Petitől, felszállok a hajóra, látom sír, és én sem bírom ki, szerencsére mindenki az integetéssel van elfoglalva, így nem tűnik fel senkinek. Látom rajta, hogy magáénak érzi az én álmomat, és hogy borzasztóan aggódik értem.

A hajó kifut a partról, rajta a versenyzőkkel, akik ma azért jöttek, hogy ironman-ek legyenek.
Balatonman Kenese

A hangulat oldott, már nem idegeskedem, túlságosan nyugodt vagyok, már azon sem parázom, hogy 16-18 fokos a víz, meg hogy eddig ahányszor neoprénben úsztam, mindig szédültem, most már tudom, hogy nem lesz baj.

Szólítanak minket a vízbe, nincs mese, bele kell menni, valaki beleugrik, valaki csak a lépcsőn mászik, én is így teszek, jobb így átélni a hideget. Ahogy mászok le a lépcsőn, felcsendül az egyik kedvenc zeném, AC/DC – Thunderstruck, ettől és a víztől egyszerre libabőrös leszek, érzem, ez egy jel, minden rendben lesz. A rajt kissé távolabb van a hajótól, még mielőtt elúsznék oda már elkezdődik 10-től a visszaszámlálás, 3-2-1 és megszólal a hajókürt, elkezdődött…, végre itt vagyok, amire 2 hónapja vágyok.

Kiúsztunk a partra, majd vissza be a vízbe, 1 kör és még 1 kör, látom az időmet, hogy jól állok, 3,8 km – 1 óra 25 perc körül. Próbáltam időt nyerni azzal, hogy a pisilést megoldom a vízben, ami 3x is kellemesen átmelegített. 🙂

Irány a bringa, csak előbb a neopréntől kellene megszabadulni valahogy, Peti a kerítésen kívül kiabál, hogy nyugi, én cibálom a gumiruhát és egyáltalán nem tudok nyugodt lenni, marhára jól érzem magam, az úszástól nem érzek semmiféle fáradtságot, teljesen be vagyok sózva.

Mellben úsztam végig, nem mertem gyorsra váltani, meg nem is ment volna a teljes távon, így persze meg is fájdult a térdszalagom.

Mivel nem akartam vizes ruhában megkezdeni a bringát, meg nem is az időt akartam (akkor még) hajszolni, kényelmesen elmentem az öltözőbe, majd újra vissza a bicóhoz, és száraz ruhában végre neki kezdhettem a 180 km-hez.

Petiék minden körben szurkoltak és frissítettek. Láttam rajta, hogy örül, hogy milyen jól megy a tekerés.  A frissítésben tartottam, amit elterveztem, ettem-ittam eleget, így pisilnem is majdnem körönként (4x voltam különböző frekventált helyeken) ki kellett állnom.
Balatonman Kenese

Az óra multisportra volt állítva, a képernyővel nem babráltam, így fogalmam sem volt, hogy mennyivel tekerek, vagy milyen a köridőm stb., még a pulzust sem tudtam nézni, mert elfelejtettem felvenni a pántot, úgyhogy teljesen az érzéseimre kellett hagyatkoznom, úgy tekertem, ahogy jól esett. Fölfelé pörgettem, lefelé meg lazán pihengettem és 40-50 km/h-val gurulásztam. 🙂 Jó volt a sok ismerőst és csabai versenyzőt látni, hogy mindenki szépen halad.

Letelt a 6 kör, 176 km lett a vége, és 6 óra 50 perc körül, irány a depó újra, Peti már vár a “megszokott” kis helyén, a kerítés túloldalán és megint csak nyugizik nekem, mellesleg közli, hogy 2. vagyok. Erre én mondom, hogy “ne, ezt ne, ne stresszelj”. Épp elég nekem az Ironman teljesítése, nemhogy még a helyezésre is hajtsak.

Kovács Vera áll az első helyen, aki szintén békéscsabai, remek úszó és erős bringás, viszont szerintem gyengébb futó, mint én. Vajon elég egy maratonnyi táv arra, hogy több mint 1 óra lemaradást ledolgozzak…? Kavarogtak bennem a gondolatok, miközben letoltam a bringás gatyát és pucér seggel álltam, majd húztam a futósat (jó lenne egy triatlonos mez). 🙂

Elindultam végre az én utamra, nem vagyok fáradt, nincs beállva a lábam, pedig már több mint 8 órája pályán vagyok. Élvezem a futást, 5:30 perc/km-rel megyek, és nagyon lazának érzem, végre, kezdődhet a verseny. 🙂
Balatonman Kenese

Látom Verát, és most már ellenfélként figyelem is hogy csökken a különbség köztünk, 7 kör a teljes táv, nekem pedig kb. másfélkörnyi hátrányom van vele szemben.

Számolgatok, ahogy mások is, és Liviék is mondogatják a köridőinket. Ha így haladok, éppen meglehet a győzelem, de persze messze még a vége, addig még bármi megtörténhet.

21 km-ig minden rendben, kb. fél órát csökkentettem a hátrányomon, viszont érzem, hogy ha ezt az 5:30-as tempót tartom, akkor görcsölni kezd a lábam, nyilván az edzetlenség kezd előjönni, muszáj lassítanom, mert az egyetlen, amit nem szeretnék: gyalogolni.

Visszább veszek a tempón, 6 perc körül mozgok, de még így is közeledek Verához, lassul ő is, de nem annyira, mint gondoltam, és amennyire szokott, szerintem ez tőle szokatlanul jó iram.

A frissítés tökéletes, a kötelezőn kívül próbálok többet inni a görcsök miatt, Kliment Laci és Zita is – akinek a hangját mindig már messziről megismertem – meg számomra egy idegen pasi segítenek, számolgatnak, matekoznak.

Amikor szembe találkozunk, mosolyogva szurkolunk egymásnak Verával, de biztos mindkettőnk fejében ugyanaz jár, az első helyet megszerezni.

Utolsó körre fordulunk, kicsit több, mint fél kör a hátrányom, közben besötétedik, Petitől gyorsan fejlámpát kérek, kapkodok, ő megint csak nyugtat, mert már tudja, hogy felesleges széthajtanom magam, nem érem utol Verát, de azt meg mindenki tudja, hogy, aki a verseny hevében benne van, az nem tud józanul gondolkozni, még ha teljesen valószerűtlen a cél, akkor sem tudja elfogadni, és hajtja magát, ameddig csak bírja. Elhagytam a fél kör fordítót, kb. 3 km lehetett hátra, amikor szemből jön Vera, neki kb. 100-200 m a célig, nekem fél kör, megállok, és őszintén gratulálok neki.

Továbbfutok, ránézek az órámra, ami az összidőt mutatja, 12 óra 30 percen belül jár, visszább veszek a tempón, lazán kényelmesre váltok, és mosolygok magamban, mert tudom, hogy megcsináltam, amiért jöttem, sőt a legvadabb álmomat is túlszárnyaltam, ráadásul Vera futófeltámadásának köszönhetően egy jót versenyeztem is.

Ráfordulok a célegyenesre, kiabálják, hogy jön a női 2. helyezett, az vagyok én :), az óra 12 óra 42 percet mutat, elképesztő boldog vagyok, Peti nyakába borulok, természetesen megint mindketten sírunk.
Balatonman Kenese

A célban ott vannak a már beérkezett hazai sporttársak, gratulálunk egymásnak, de én még nem tudom felfogni, hogy ennyi lett az időm. 1 óra 10 percet javítottam 2009. óta, persze közben eltelt 6 év, és azóta már jó néhány ultra táv a lábamban van.

Két dolog miatt is örülök, hogy bebizonyosodott, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor olyan dolgokat képes megtenni, amit eddig el sem hitt magáról.

Önző módon persze magamról beszélek, de a másik rész Veráról szól, aki saját elmondása szerint nekem köszönheti (akkor ez is rólam szól:) ), hogy soha ilyen jól még nem futott életében.

Szuper jó verseny volt, a szó igazi értelmében, a célidőm felfoghatatlan számomra, a 2. hely pedig már csak hab a tortán.

Befutás és örömködés után, ahogy Peti mondta, olyan vagyok, mint akit kihúztak a konnektorból, egyből leeresztek.

Futás közben nem éreztem fáradtságot, jó volt a gyomrom, nem volt semmi gondom, viszont amikor megálltam, mérhetetlen fáradtság tört rám, és a gyomrom is kavargott, sajnos legtöbbször ez van.

Este a szálláson ünneplő pizzázás volt, mindenkinek sikerült jó célidő fognia, én sajnos csak a szobában fetrengtem, majd éjfél körül tudtam csak rámenni az utolsó pizza szeletekre.

Másnap reggel tovatűnt minden, viszonylag jót aludtam, reggel tudtam enni, és a lábam sem volt beállva.

Eredményhirdetés, az összes teljesítő kiszólítása a “színpadra”, a segítőkkel pacsizás, és a helyezettek dobogóra állása, ahol büszkén feszítek az ünneplős, piros IRONTEAM-es pólómban. Majd svédasztalos kajálás, ahol szerintem mindenki jól lakott.
Balatonman Kenese

A szervezők kitettek magukért, nagyon színvonalas versenyen vettünk részt, minden profi volt, a frissítés végig Power Bar, amivel nem szűkölködtek, a verseny előtti tészta party, a végén az ünnepi ebéd, a fogadtatás és a bánásmód, mind-mind nagyon nívós volt.

Részemről csak egy dolgot kifogásolnék, ami lemaradt…, a nevezési felületen meg kellett adni, hogy mit szeretnénk, ha bemondana a spíker, amikor célba érünk. Én valami ilyesmit írtam…

“Pécsi Péternek ajánlom fel az eredményemet, aki egy kerékpáros baleset után csodával határos módon épül fel és megmutatja, hogy soha ne adjuk fel, bármilyen kilátástalan is a helyzet”.

Köszönöm Neki és mindazoknak akik, segítettek, bíztak bennem, és szurkoltak, hogy a hirtelen jött hóbortból valóság legyen!

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás