Békéscsaba-Arad-Békéscsaba Szupermaraton, 2015. május 17-18.

0

Egységben az erő, avagy fussunk el Aradra, és bízzunk benne, hogy másnap vissza is tudunk jönni…

Az idei első…, kíméletlen, köntörfalak nélkül

Nem kifogásokat keresve, de az alapozás „érdeklődés hiányában” elmaradt, így az edzettségi állapotom a béke segge alatt, 1 hónapot tudtam készülni, szarból meg nem lehet várat építeni, ha mégis, akkor az olyan is lesz…, ennek ellenére ismerve magamat, csináltam már jó sok hülyeséget, ez sem lesz most másképp, úgyhogy gyerünk csináljuk.

Az egész úgy kezdődött, hogy Zoli kb. 1 hónappal a verseny előtt feldobta a kérdést, lenne –e kedvem vele párban indulni, ami két napon át 50-50 km-t jelentene.

Az ötlet nagyon tetszett, ezért úgy gondoltam ez éppen elég jó indok arra, hogy elkezdjek végre újra edzeni, és visszatérni az Életbe. A feltételem az volt, hogy a végleges választ csak a nevezési határidő letelte előtt 1 nappal tudom megmondani.  Mivel Zoli szerencsére nem egy kapkodó idegbeteg, így ezt el is fogadta, és kezet adtunk a szövetségre.

Többféle érzések is motiváltak, egyrészt imádok versenyezni, és idén még nem indultam sehol, persze nem is nagyon lett volna értelme, másrészt pedig ezen a rendezvényen már zsinórban tizenvalahány éve ott vagyok valamilyen formációban, vagy 5 fős váltóban, vagy két fősben, vagy egyéniben.

Másrészt Zolival már sokat versenyeztünk együtt, de ő mindig „csak” a szobaszervizt szolgáltatta nekem, így kicsit másképpen, de újra egy csapatként, együtt egymásért állhatunk oda a rajtvonalhoz.

Nem utolsósorban pedig itt van Peti, akinek szerintem a háta közepére nem kívánkozott ez a program, 2 napig 10-10 órát ülni a kocsiban, és 400 km-t vezetni, de mégis azt gondoltam, hogy ha ő meghozza ezt az áldozatot, akkor ezáltal talán én is még többet tudok adni neki érzelmileg, ha azt csinálhatom, amit szeretek, mintha csak otthon sóvárognék savanyú képpel, és nyomkodnám a frissítés gombot, hogy hátha valaki megoszt már valami infót a versenyről.

Na, az senki sem lenne jó. Olyan lehet ez, mint amit sok kisgyerekes versenytársamnál olvasok, az anya és/vagy futó kérdése. Ha futok, boldog vagyok, ha boldog vagyok, akkor az mindenkinek jó, mert jobb a kedvem, a közérzetem, kiegyensúlyozott vagyok, nem hisztizek, részemről egyszóval élek, és ezeket a pozitív dolgokat tudom továbbadni.

Az egyéni indulás teljesen esélytelen volt idén, hacsak nem akarom totál kivégezni magam, ráadásul tök értelmetlenül, mert nincs reális esély, hogy lefussak 2 nap 100-100 km-t,  5 fős váltóba nem hívott senki, épp ezért a két fős épp elég jó kihívásnak tűnt. Úgy voltam vele, hogy legalább felmérem azt, hogy 4 hét felkészüléssel mire vagyok képes.

Zoliról annyit, hogy az „igazi” ultrás „karrierem” vele, az ő segítségével kezdődött, ő ott volt velem a kezdtek kezdetén, edzésen kísért bringával, ő frissített, amikor megfutottam 2012-ben eddigi legjobb 6 órás eredményem (69 km), az első Ultrabalatonomon, amikor közel 32 órát ült a biciklin és 212 km-en át gyökkettővel tekerte, vagy tolta, vagy éppen az éjszaka közepén alvás helyett fekvőtámaszt nyomott egy buszmegállóban, amikor én a padon fekve csöveztem, hogy 10 percnél ne legyen több alvás, és hogy legyen, aki felébreszt, mert ha emiatt csúszunk ki a szintidőből, akkor megölöm.

Az első egyéni Bcs-Aradon szintén olyanok voltunk, mint a búcsús cigányok, kocsis kísérő híján a bicaj púposra megpakolva, bár itt legalább nem kellett hegyeket mászni vele, mint a Balatonon. Viszont kellett 40 fokban, tűző napon, ragadósra olvadt aszfalton, végeláthatatlan tizenkilóméter hosszú ingerszegény árnyékmentes egyenesekben „lelkesen” pedáloznia.

Szerencsére nem csak az ultra negatív oldalát látta meg, hanem jó dolgokat is sikerült kivennie belőle, hiszen a 2 km-ről indulva már egészen „vállalható” távokat is képes lefutni.

Mivel ő is rehabos volt félig meddig, és én is már több mint 1 éve küzdöttem ugyanazzal a seggfájós sérülésemmel, így csak jó érzéssel szerettük volna teljesíteni a távot. Zolinak annyi előnye volt, hogy ő legalább végig edzette a telet, megcsinálta a BSZM-et, tehát neki volt km idén a lábában, nekem viszont a múltamon és a lelkesedésemen kívül nem sok mindenem volt, ami egy jó napon akár még elég is lehet, de két napon át szinte teljesen kizárt.

Márton Attila edzőbával közöltem, hogy mik a tervek, amire ő csak annyit mondott, hogy „Jaj, kislány olyan vagy, mint a Makai Viki!” Tudom én, nem arra célzott, hogy micsoda egy tehetséges futó vagyok, hanem inkább arra, hogy ugyanolyan hülye vagyok mint ő, edzettség és ész nélkül fussunk minél nagyobb távokat. Gondoltam magamban, ha tényleg olyan vagyok, mint ő, akkor ebből nem lehet túl nagy baj, sőt… J Na majd meglátjuk.

Elkezdtem edzeni, próbáltam kicsit felpörgetni magam, mivel a km gyűjtésről már lekéstem, így inkább az ész nélküli titulushoz híven 2 hét edzés után beneveztem egy maratonra, hogy legalább egy hosszabb edzésem legyen verseny körülmények között. A versenyt a rajt előtt 2 nappal lemondtam.

Rájöttem, hogy túl nagyok lennének az elvárásaim az eredményt illetően, azon a hétvégén hirtelen nagyon meleg is lett, és legfőképpen nem akartam csalódást okozni magamnak a „nagy” verseny előtt, gondoltam, elég lesz az majd élesben is. Ehelyett inkább egyedül futottam azon a hétvégén 30-km-t és ez is volt a leghosszabb edzésem.

A sérülésemmel rendszeresen jártam különféle kezelésekre, és mindenféle csodálatos hatású, de annál förtelmesebb ízű házi gyógymódot bevetettem.

Peti gyógyulása is jó irányba mozdult el, a gyógytorna rengeteget erősített rajta, mindezek által pedig én is kezdtem magam testileg és lelkileg is jó erőben érezni.

Eljött a döntés napja, persze nem volt kétséges, beneveztünk, és ezzel együtt természetesen az esélytelenek nyugalmával megkezdődött az esélylatolgatás is.

A 7 páros versenyző mindegyik helyi, akikkel jó részt egy pályán, egy időben, együtt edzünk, nagyjából ismerjük egymás erősségét és gyengeségét, tehát jó kis verseny várható közöttünk. Zoliban kritikus társamra is leltem, akivel kíméletlenül ki is elemeztünk mindenkit, bár szerintem mindenki ezt tette, csak nem vallja be.

Úgy ítéltük meg, hogy ha minden csapatban van egy átlagosabb és egy erősebb futó, akkor jók lehetünk, mert mi mind a ketten „rohadt jó” formában vagyunk, akár még a dobogóra is felfuthatunk.  Mivel ismerjük egymást, láttunk már mindenkit versenyezni, tudtuk, hogy kinek mi a gyenge pontja. Ez be is jött, természetesen magunkat is beleértve.

Nem hájpoltuk túl a dolgokat, nem posztoltunk, nem volt egyen pólónk, nem volt szponzorunk, viszont annál nagyobb volt az elszántságunk, hogy egy jót fussunk, mindkettőnknek meg volt a saját maga miértje, amiért azon a két napon bizonyítani akart.

futás-9

Pénteken tészta hiányában, csak partyn felvettük a rajtszámokat. A mi számunk a 21-es, az a 21-es, ami az én szerencseszámom és oly sok helyen elkísért már, és aminek az ellentettje az eddigi legnagyobb törést okozta az életemben…

Leadtuk mindkét napra a futási sorrendet, mindkettőnknek jutott egy kezdő és egy befutó rész, ami azt jelentette, hogy Zolinak, mint ereje teljében levő férfinak kell az első napot befejezni, és másnap kezdeni, tehát neki nem sok pihenő jutott, de nem is baj, mert ő legalább bírja.

Az időjárást naponta többször néztem, abban reménykedve, hogy talán nem lesz annyira meleg, ez szombatra be is jött, mert reggel tökéletes, borult, esős futóidő fogadott minket.

A rajt előtt megvolt az ilyenkor szokásos barizás, még az utolsó esélyek latolgatása, azok alapján, hogy ki hogy néz ki, milyen zokni, vagy gatya van rajta stb, és utolsó taktikai megbeszélés, ami nem volt túl bonyolult, futok, ahogy tudok, és kész.

futás-6

Az elején igyekeztem nem elfutni, ami mint utóbb kiderült szerintem túlságosan is biztonságosra sikerült, kényelmes 5:30 alatti tempót tartottam, Petitől és Zolitól a kocsiban pedig azt kértem, hogy 4-5 km-enként elég, ha megállnak, és adnak valami muníciót.

Ez tök jól működött, jól voltam, nem volt gond. 30 km körül kértem egy helyzetjelentést, hogy ki hogy áll, ekkor felváltva 5-6. helyen voltam, majd 35 után már konkrét kérés volt, szerettem volna tudni, hogy időben mennyi a hátrányunk. Az elsőtől (Matyika) 9-10 percre voltam, a 2.(Andris) kb. 7 percre, közben pedig feljöttem a 3. helyre. Túl soknak találtam az időkülönbséget, túl kevésnek a hátralévő km-t, és túl edzetlennek magam ahhoz, hogy robbantsak, ahogy szoktam.

Végül úgy döntöttem, hogy egyszer élünk, és Peti is rám szólt, hogy látszik, hogy ez nekem lassú, úgyhogy kicsit váltsak feljebb, úgyhogy megkezdtem a szokásos tempóváltásom. 40 km-ig csak hangolódtam, élveztem a lendületesebb futást, majd 40 után megkezdődött a „brutális durvulás”. Peti és Zoli folyamatosan jelentették, hogy folyamatosan csökken a különbség, de elég lassan.

Sajnos presztízs kérdést csináltam ebből, hogy nehogy már ne én érjek először a váltópontra (nem mintha bármi múlna rajta), úgyhogy még jobban gyorsítottam. Megláttam Matyikát magam előtt, akit közben Andris megelőzött, már alig volt 1 km. A lábam hiába bírta a 4 perc körüli tempót, a gyomrom tartalma már igencsak kikívánkozott.

A cél előtt kb. néhány m-rel befogtam Matyit, éppen rá nem léptem a sarkára, amikor hátranézett és rákapcsolt (nem volt túl illedelmes J), elengedtem, nem volt értelme 3 m-en nyüszkölődni. Andris kb. fél perccel előttünk ért be. Nekem ez épp elég volt, ahhoz, hogy jól érezzem magam, és hogy azért mert rokkantak vagyunk, ne írjanak le minket, igenis számoljanak velünk. J

Az utolsó 10 km-en kb. 48 percet mentem, és kb. 8-9 percet hoztam a két pasin, azt hiszem elégedett lehetek. Az aznapi 50 km-t, az első 30 jóleső futással együtt 5:15-ös átlaggal zártam.  A szakvezetés (Peti) is elégedett volt, mert ő már napokkal a verseny előtt azt mondta, hogy ha 5:15-nél rosszabb lesz az átlagom, akkor nyugodtan felakaszthatom a futócipőmet a fogasra. Persze ő mindig túl sokat képzel rólam, szerinte az Ultrabalatont is meg tudtam volna nyerni tavaly. J

Befutás után átadtam Zolinak a rajtszámot, akinek alig maradt ideje felkészülni, mert túl sokáig voltak kint engem istápolni és még pisilni sem tudott elmenni, de bíztam benne, hogy felnőtt ember, ráadásul pasi, úgyhogy menet közben azért ezt csak meg tudja oldani.

Rajtszám átadás, ölelés, és néhány gratuláló és biztató szó, kinek mi, és már indult is.

Kicsit nyújtogattam, próbáltam enni, inni, de inkább haladni akartam onnan, mert éreztem, hogy hamarosan az fog következni, amit nem szívesen osztanék meg a szurkoló tömeggel.

El is indultunk, majd hamar meg is álltunk, én be kukoricaföldbe, néhány öklendezés, hányás, öblítés, ivás, beszállás és már indulunk is tovább. Rutinszerű.

Közben kezdett melegedni az idő, fasza párás lett, Zoli egész jól bírta, csak a lába kezdett fájdogálni, azt is igyekeztünk orvosolni, kajálgatott, szépen haladt, a maga nem is szar tempójában.Bekísértük Aradra, én elé futottam pár métert, hogy meglegyen az első napi közös befutó is.

futás-7

Este mi Petivel hazakocsikáztunk, hogy holnap újra visszajöhessünk. Reggel a rajt előtt Robinak elláttam a lábujjait, és Zolival megint taktikáztunk. Andi és Szveta a 4. helyen álltak 7 perccel mögöttünk, a 2. páros 16 perccel, az 1. pedig 23 perccel előttünk.

Ha nem jön közbe semmi extra esemény, akkor stabilan 3.-ok lehetünk, ha mégis közbe jönne valami, természetesen nem nekünk, akkor esetleg feljebb léphetünk. Persze most már az eredményt tudva ez csak hiú ábránd volt, de valamivel fel kellett spanolni magunkat.

2. nap, Arad, rajt, elkezdődött… Zoli megy a maga tempójában, nem óberkedik, már látszik, hogy meleg lesz, úgyhogy csak óvatosban nyomja. Eleinte vagánykodik, hogy nincs meleg, jól bírja, aztán persze jön a borulás, már nem veszi a poénokat se, amin mi Petivel a kocsiban ülve azért jól szórakozunk. A frissítésnél is egyre többet időzik, úgy kell már útba indítani, nem kell neki semmi, úgyhogy adom, amit jónak látok, és igyekszem motiválni.

futás-10

Ismerős a szitu, az alibizések, ez már nem túl jó jel, de menni kell. Látom, hogy mocsok szarul van, de küzd, halad, nyomja tovább, mert meg kell csinálni, amiért idejöttünk, megtenni, ami tőlünk telik, legyen az bármire is elég, mi a maximumot adjuk, nem számít, hogy az hányadik helyet jelenti a végén, nekünk az az aznapi legjobb teljesítményünk legyen.

Úgy látom, neki is sokat jelenthet ez a mi kis párosunk, meg biztosan egyéb célok is motiválják, úgyhogy nem adja fel. Elmondása szerint soha nem volt még ilyen kibírhatatlan állapotban. A meleg és a tempó kinyírja az embert, tudom én is, de ha a komfort zónán belül maradunk, abból nem lesznek emlékezetes dolgok, az igazán nagyok akkor születnek, ha kilépünk onnan.

Az utolsó pár km-re kap egy flaska vizet, és ott kell hagynunk, lassan én következek. Készülődök, előre paráztatom magam a meleg miatt, így vizes hajjal és vizes pólóban indulok, hátha később üt majd be a baj.  Mert az lesz, nem is kicsi. J

Váltás után elindulok, izomzatilag semmi baj, nem érzem a tegnapi 50-est a lábaimban, nem vagyok fáradt, tulajdonképpen majdnem hogy jól érezném magam, ha nem égetné a fejemet a nap. Petiék viszonylag hamar megjelennek, Zoli jelenti, hogy kezd jobban lenni, mert jól kihányta magát. Szuper, ez ám a jó hír! Ebben is partner. J

Gondoltam magamban, ezzel nekem sem lesz gond, csak várnom kell türelemmel. Bátrabban kezdek, mint előző nap, most nem tartalékolok, úgy vagyok vele, hogy minél tovább akarok jutni még a megborulás előtt. A tempó nem erős, inkább kényelmesen lendületes.

Eszek, iszok, hűtöm magam, a remény kezd felcsillanni, hogy mi van, ha ma mégis elkerül a mumusom, és így szépen be tudom magam húzni a célba…, ej, de jó is lenne (de nem lesz az).Az esélylatolgatás továbbra is megy, az első hely már biztosan nem lesz a miénk, mert Andris és Gitta piszok jól mennek, de a 2. helyre egy kis szerencsével akár még fel is futhatunk.

Zoli az előző szakaszon Matyiéknak adott jócskán (így csökkent a hátrányunk), akik előváltást is kértek, szerintem szabálytalanul, de ez a mi szempontunkból tök lényegtelen. Szabály szerint váltani csak váltóhelyen lehet, azon kívül csak sérülés, vagy rosszullét esetén, ezek egyike sem volt, a fáradtság, a lassulás és az egyre hátrébb csúszó helyezés kilátása  nem elég ok arra, hogy váltást kérjünk, hiszen ez egy 2 napos futóverseny, ahol feltehetően a 2. nap már minden futó fáradt és nem tudja hozni az általa elvárt szintet, ami miatt módosulhatnak a pozíciók. Ez egy ilyen sport. Nem is érdemel ez több szót, úgyhogy erről ennyit.

Zoli mondta, hogy volt olyan, hogy már át is billent a mi javunkra az idő, amit jó is lett volna megtartani, ha nem üt be a gebasz. A kellemes nyári meleg olyan jó tud lenni, amikor a strandon henyél az ember, és a lábát a vízbe lógatja, esetleg egy hideg sört szürcsöl, de Békéscsabától kb. 20 km-re az aszfalton, árnyék nélkül, a fullasztó melegben, vattát köpködve történő testmozgás közben már kellemesnek egyáltalán nem mondható, sőt, inkább rohadt egy dolog.

A meleg miatt folyamatosan hűteni kell magam, ami azzal jár, hogy hiába figyelek, azért csak vizes lesz a gatyám, meg persze izzadok is, mint az a bizonyos nő a templomban. Utálom a felfázás érzetet, annyira meg tudja keseríteni az egész mindent. Pisilnem kell, leguggolok, 1 csepp, az is szúr, éget, kínkeserves, ráadásul nem csak közben, utána is.

Jön az isteni szikra, mivel klott gatyában vagyok, az bugyi nélkül tök jól szellőzne… Meg kell szabadulnom a bugyimtól…. Látom Petiék állnak az út szélén, sajnos nem egyedül, más kocsi is ott van, de ez az a szint, amikor nincs gátlás és szégyenérzet, csak azt tartom szem előtt, hogy nekem jobb legyen.

Odafutok, kérem az ollót, két oldalt nyisszantok, egy mozdulattal kirántom a lábam közül a bugyogót és egyenesen a szemetes zsákba hajítom, majd boldogan futok tovább. Az egész nem lehetett több mint 10 mp, és mennyivel szabadabb az érzés… J Azért megnéztem volna, hogy ki milyen fejet vág, de erre most nem volt idő, „hagyjuk a szexualitást a hanyatló nyugat ópiumának”. J

Sokáig nem örülhetek magamnak, mert jön az az újabb ismerős érzés, amikor a gyomrom felpuffad, nem tud emészteni, a nyáltól már nem tudok megszabadulni, ha köpök, akkor is csak a pólómat, vagy a cipőmet találom el, pedig nem is célzok, és ott van a számban az a különös érzés, amikor tudom, hogy nemsokára viszontláthatom a gyomrom tartalmát.

futás-8

Hányni ér? Igen, itt ér, bár időjóváírást nem adnak érte, de azért mégiscsak jól tud az esni.

Egyszer voltam egy olyan versenyen, ahol nem ért, sőt ki is zárták azt, aki hányt. 6 km alatt másfél liter sört kellett meginni, miközben egy reptéren a tikkasztó melegben kellett körözgetni. Ott bezzeg nem hánytam, viszont 2. lettem. J

Próbáljuk orvosolni a helyzetet, gyömbér, szódabikarbóna, stb.,  de semmi nem oldja a feszítést a gyomromban, muszáj lesz meghánytatni magam. Intek Petiéknek, hogy helyzet van. Zoli odajön, én tömködöm az ujjam. Semmi. Bassza meg, hányszor kell még lenyúlnom, hogy jöjjön is valami.

Kb. az ötödik öklendezésnél megindul a gejzír, okádtam, mint a lakodalmas kutya. Zoli meg csak ámult, hogy hogy tud egy ilyen kis emberből ennyi cucc kijönni. Én sem gondoltam volna, hogy ennyi mindent megittam. Peti mindig mondja, hogy keveset iszok, most láthatja, hogy nincs is igaza. J

Közben látom Anyut elsuhanni kocsival, nem tudom, hogy látta –e, hogy mi történik, de ha igen, akkor megértem és örülök, hogy tovább hajtott, bár szerintem ő már talán kezdi érteni, hogy valójában miért is csinálom ezt az egészet, annak ellenére, hogy ilyen árat is fizetni kell néha érte.

Hányás után sokkal jobb az élet, csak nem sok erő marad. Újra innom kell, ha végig akarok menni. Sajnos túl sok van hátra és túl meleg, hogy frissítés nélkül csináljam meg.

Csak 1-2 korty natúr gyömbérteát iszok, amiben ugyan semmi kalória nincsen, de legalább ugyanolyan szar kezd lenni a gyomrom is. Tudom, ilyenkor semmi nem segít, már az sem, ha megállok, úgyhogy darálni kell tovább.

Közben váratlan szitu áll fel, élesedik a helyzet, Szvetából előtör az orosz vér, és egyre feljebb jön rám, ő jól bírja a meleget is. Azt gondoltam, hogy ahhoz hogy megelőzzenek minket, nagyon fel kell váltani, nekem meg totál belassulni, úgyhogy reménykedtem, hogy ezek egyike sem fog bekövetkezni.

6 perc körül még ebben a kutyaütő állapotomban is tudtam futni, csak sajnos a hányással és nyüszkölődéssel sok idő elment, de ha látótávolságban tartom, akkor meglesz a 3. hely.

Kb. 2 km-rel a vége előtt előzött meg Szveta, aminek annyiból örültem, hogy legalább láttam magam előtt, és így tudtam, hogy mennyire kell gyorsítanom, vagy mennyire játszhatok a túlélésre. Nagy tempóváltásra azért nem nagyon számíthatok, mert az edzetlenség, és a sok hányás és kevés visszatöltés miatt az izomgörcsök bejeleznek.

Van baj, nem kevés, de örülök, hogy itt vagyok és futok, mert tudom, hogy a kocsiban ott van Peti, aki szívesen végighányná ezt az 50 km-t , ha csak így, de futhatna… Gyenge pillanataimban sokszor elérzékenyülök ezen és a fel-feltörő rossz emlékek miatt, ami megint csak az amúgy is kevés erőmet viszi el.

Izgultam, hogy visszaesünk a 4. helyre, de magamban azt is tudtam, hogy a 7 perc előnyünk több mint 1 km, tehát bőven látótávolságon kívül (főleg nekem), úgyhogy amíg szemmel tudom tartani, addig nem lehet baj.

Ha már megemlítettem a szabálytalanságot, akkor hozzátartozik az igazsághoz az is, hogy mi (én) is követtünk el egyet. Vasúti átjáró, a cél előtt kb. 2 km-rel, lezárt sorompó, piros lámpa, örülés, végre meg lehet állni, kicsit szusszanni, álló idővel, DE a sorompónál senki nincs a szervezők közül, így feltehetően nincs időjóváírás sem. Andi kíséri Szvetát bicajjal, én kb. 100 m-rel mögöttük is hallom, hogy ordít, hogy hogy képzelik ezt.

Igaza van. A mezőny közepén vagyunk, a szintidő még bőven mögöttünk, és nincs itt a bakteron kívül egy árva lélek sem. Szveta nem áll meg, nem jön a vonat és átmennek. Peti mondja álljak meg, jóvá írják az időt. De ki? Ki hiszi el nekem, hogy itt álltam ki tudja hány percet? Nem jön a vonat, átmegyek én is szabálytalanul. Nem szeretem az ilyesmit, de azt sem szerettem volna, ha emiatt lecsúszunk a 4. helyre. Abban a pillanatban nem érdekeltek a szabályok, csak a Verseny.

Nincs már sok a végéig, Peti elhajtott a célhoz, Zoli meg futott velem. Közben nyugtat, hogy meglesz a 3. hely, látom én is, de azért bennem van a para.

Ráfordulunk a célegyenesre, a kordonoknál futó és munkahelyi ismerős arcok.  Utóbbiaknak ezúton is köszönjük, hogy kijöttek és velünk örültek. Én sajnos nem tudtam kimutatni, hogy mennyire örülök, hogy látom őket. J

Kéz a kézben befutunk, örülünk egymásnak és magunknak, én legfőképpen annak, hogy vége van, és gyorsan el is vonulok, mert érzem, hogy hamarosan megbotránkoztató élményt fogok nyújtani.

Végre meglátom Petit is, neki nagyon tudok örülni, ő viszont nem annyira boldog, nem szeret így látni. Megértem.

Nincs már idő hazamenni letusolni, meg kell várni az eredményhirdetést. Miután nedves törlőkendővel „megfürödtem”, a műszerfalra felpolcolt lábbal a maradék húgymeleg gyömbér teát kortyolgatom a még mindig kavargó gyomrommal. Sajnos, amikor hazamentünk sem sokat javult a helyzet, a wc-re szaladgálva, és sűrűn ölelgetve lógatom a fejem a csészébe, lelkileg és testileg is kiürülve epét hányok.

Petit nézem és megszakad a szívem, erején túl végig küzdötte velünk ezt a 2 napot, és most én így tudom csak meghálálni, hogy pihenés helyett értem kell aggódnia. Az adott pillanatban nem tudok tapsra jobban lenni, és boldogan élvezni, hogy miénk a 3. hely. Ehelyett csapzott fejjel és az erőlködéstől patakzó könnyel beleszippantok a wc illatosítóba, ami újabb ingert hoz.

Egy ilyen helyzetben és a padlón ülő pozícióban szembesül az ember, azzal, hogy néha ott is takarítani kell, ahol nem látszik. J Szüntelen kérem Petit, hogy ne haragudjon. Azt mondja, mindig ezt csinálom, igaza van. Nem tudok, és lehet hogy részben nem is akarok ezen változtatni. Ez erősít engem. Újra és újra megélni ezt a bugyrot, futás közben és utána is…, de ezen felülkerekedni, átlépni azt a határt, amiről azt hiszi az ember, hogy innen nincs tovább, de mégis meg tud tenni még egy lépést, és még egyet, és még akármennyit, annyit, amennyit csak akar, mert aki akar, az képes rá, bármire, mindenre.

Na, ilyenkor kell felállni, továbbmenni, és rátenni még egy lapáttal, ráfokozni, megmutatni, hogy Te megcsinálod azt, amit elterveztél, mert Neked az minden vágyad, és Te attól leszel az, aki most vagy. Ez egy szükség.  Ezt vallom és ezt csinálom, és ezt látom most Petin is. Az intenzívről, és 2 hónap kórházi teljes kiszolgáltatottságból, a rengeteg műtétből, a lábraállás pillanata, az első lépések, a járni tanulás, az első „edzés”-nek nevezett foglalkozás, az elhatározás, az akarat, mind mind azt mutatják, hogy tényleg nincs lehetetlen. Hanem az van, amit Te akarsz, az vagy, amit teszel, és azért amit vágysz. Kiegészítjük egymást és generáljuk egymásban az erőt, ami néha félelmetes erőket tud generálni…

Mindezektől kavargó gondolatokkal és gyomorral az eredményhirdetés azért örömteli és szívmelengető érzés a sporttársakkal a dobogón állni, és olyan jó látni Petit és Anyut, hogy milyen büszkék. Ilyenkor már semmi nem számít, az sem érdekes, hogy a helyi újság ezt a 2 fős kategóriát meg sem említi (ahogy tavaly sem), mert szerintük smafu lehet lefutni 2 embernek 2 nap alatt 200 km-t, nem úgy az 5 fős váltónak. (Ezzel nem az 5 fős indulókat akartam lehúzni, hanem az újságíró tájékozatlanságát.) Ilyenkor már azon is csak jót mosolygunk, hogy megkapjuk azt az ajándékot, amiből már 2-3 ugyanolyan bontatlan garnitúra van otthon, és vajon idén sikerül –e majd elpasszolni.

Csak az a fontos, hogy megint azt csináltuk, amit szeretünk, és megcsináltuk, amiért jöttünk. Győztünk, mert győzni akartunk. A verseny előtt még nem tudja az ember, hogy ez a célban mit fog jelenteni. Önmagunkat, a távot, a félelmeinket, vagy a démonainkat győzzük –e le, vagy hogy a dobogó hányadik fokán végzünk, esetleg a versenyt nyerjük –e meg. Nincs különbség, bármelyik megvalósítása siker.

Gratulálok a kategória többi teljesítőjének és próbálkozóinak, és természetesen az egyéni indulóknak is, különösen az első bálozó Balogh Robinak és a győztes Bogár Janinak, valamint az 5 fős csapatoknak, akikből lesznek talán később a páros indulók. J

Sajnos ez a verseny már nem a futókról szól, azok egyre inkább háttérbe szorulnak, mind frissítésben, mind figyelemben, ez a klasszikus szupermaraton már legfőképp a bringásoké.

Minden negatív élmény ellenére, én nagyon jól éreztem magam, mert azt csinálhattam, amit szeretek. Versenyeztem. Köszönöm, hogy újra köztetek lehettem.

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás