Ironmani élmények (2011) 1. rész

0

Egy évvel ezelőtt addig még soha nem tapasztalt kínszenvedések közepette sikerült teljesítenem a 3,8 km úszásból, 180 km kerékpározásból, és 42 km futásból álló triatlon versenyt. Azt hiszem, nem véletlenül mondják, hogy aki ilyen távú megmérettetésen bizonyítja rátermettségét azt megilleti a „vasember” jelző.

Kimondani is nehéz azt a sok-sok kilométert, amit az elvetemült résztvevőknek a reggeli rajtot követően estig le kell győzni. Immáron 3. alkalommal álltam rajthoz és igyekeztem sikerre vinni elhatározásomat a versenyen történő célba érkezést illetően.

Az idei versenyre már ez év januárjában elküldtem a nevezésemet, melynek igencsak ösztönző hatása van az edzéstervek maradéktalan végrehajtása szempontjából, különös tekintettel a borsos nevezési díjra. Ezért aztán szorgalmasan róttam a kilométereket lábon, két keréken és a medencében. Az elő-versenyeken elért eredmények mind azt bizonygatták, hogy jó úton haladok egy újabb Ironman cím felé.

A verseny előtti héten nem telt el úgy nap, hogy ne a taktika kidolgozása járjon a fejemben. Számolgattam, de nem csak a szükséges kalória bevitelt, hanem a verseny alatt tartandó helyes tempót. Az edzéseket ennek megfelelően alakítottam, a meghatározott átlagoknak megfelelően tapostam a pedálokat, lapátoltam a vizet, vagy futócipőmmel döngöltem a talajt.

Az úszásra 1 óra 30 percet szántam, sajnos, egyenlőre a jelenlegi úszótudományom nem teszi lehetővé egy reálisan sokkal jobb eredmény elérését. A bringa már más téma, a 180 km-t sokféleképpen lehet teljesíteni, de figyelemmel kell lenni arra, hogy utána még futni kell egy maratont. Sok embernek egy szimpla maraton lefutása is emberfelettinek tűnhet és úgy, hogy előtte még bringázni is kell… ott észnél kell lenni.

Az elmúlt évek tapasztalatait kamatoztatva, amikor ugyanis a futásra már teljesen elkészülve, „lógó belekkel” érkeztem, a tekerésre 5 óra 30 percet kalkuláltam (mondjuk ez még így sokkal jobb, mint az eddigi legjobbam az Ironman-en), de bevallom, az ehhez szükséges 32 km/h átlag nagyon lassúnak tűnt az edzések során és kényelmetlen is volt. Így tehát a versenyen nem is a kilométerórával voltam elfoglalva, hanem a kényelmes tempó beállításával.

Az emelkedőkön pörgetősre vettem, óvakodtam a hirtelen tempóváltásoktól és eldöntöttem, hogy nem meccselek senkivel, aki gyorsabb nálam (bár ilyen nem nagyon volt a mezőny közepén). Nagyon nehéz megválasztani a megfelelő tempót a kerékpározás alatt, mert ugye gondolkodhatunk bringás fejjel és akkor csak taposni kell ezerrel, vagy gondolkodhatunk hideg fejjel szem előtt tartva a néhány óra után esedékes maratoni futást.

A tapasztalat azt mondatja velem, hogy ha széttekered magad nyerhetsz 40-50 percet is akár, de a futás tutira végez veled és a nehezen szerzett előny elolvad, mint tűző napon a fagyi. Nem hiába mondják, hogy az Ironman versenyen a futásig eljutni nem nagy dolog, viszont a verseny pont ott kezdődik!

A futás amúgy sem könnyű bringázás után, a combizmok és vádlik bekeményednek, menet közben nincs lehetőség lazítani, mivel gyakorlatilag alig van szintkülönbség. Az elindulás tényleg egy rozsdás vasember mozgására emlékeztet. És akkor még meg sem említettem, hogy futás közben teljesen más szívritmus tartományban mozog az ember, ami még inkább felborítja a belső áramlási energia útját. Szóval a bajok ajtóstul rontanak a házba.

Na de most már tényleg foglalkozzunk a versennyel. Most fordult elő először velem, hogy ilyen hosszú versenyre segítők nélkül érkezem, de hát sajnos a szűkös anyagi keret miatt kénytelen voltam spártai körülmények között bevállalni ezt az eseményt. A hasonló ultra-távú versenyeken eddig elválaszthatatlan barátom és segítőm – Vágó Tamás – is ezúttal otthon maradni kényszerült, így némiképp a szokásosnál nagyobb izgalommal vártam a rajtot, hiszen Tominak segítőmként a korábbi versenyeken vitathatatlan érdemei voltak az én eredményességemben.

A verseny napjára az előrejelzések jó időt mutattak, azonban délutántól záporokkal, zivatarokkal ijesztgettek minket. A kora reggeli órában (fél hat) a nap első sugarai szikrázóan buktak át a horizont fölött. Gyékényesre időben érkeztünk, így a bedepózás minden fennakadás nélkül lezajlott. Bringám az állványon, bringás mezem zsebei megtömve minden földi jóval, bukómat a kormányra akasztva én pedig a gyékényesi tó felé vettem az irányt.

Az elmúlt évekkel ellentétben vízbe vetettem magam és megkezdtem a bemelegítést. Előtte azonban elég nagy dilemmában voltam, hogy neoprénban, vagy anélkül. Felvegyem, ne vegyem, aztán mégis beöltöztem, később persze beláttam nem kellett volna, mert kellemes volt a víz, a neoprén pedig – más versenyzőkkel ellentétben – nekem nem jelent előnyt úszás közben.

biciklizés

A rajt a szokásos módon, a versenyzők – 470-en – a parton toporogtak, jött a pap megáldott minket és a vizet, majd ágyúszóra forrni kezdett a víz. Én nem kapkodtam, hosszú még a mai nap, szép komótosan lubickoltam, összeszedtem néhány rúgást, és ütést, hogy tudjam már hol a helyem a mezőnyben. Az úszó pályát övező bóják számomra fényévnyi távolságban lebegtek a vízen. A tömeg hömpölyögve haladt én meg sodródtam az árral.

Aztán megtaláltam a mezőnynek azt a részét ahol hasonló úszástudással megáldott versenyzők haladtak és próbáltam velük tartani. Igyekezetem beosztani az erőmet és nem mondhatnám, hogy torpedót megszégyenítő sebességgel szeltem a habokat, sőt… a kör felénél lévő fordítót alig elhagyva az élmezőny már a 2. körét kezdte meg. Most már csak azon kellett izgulnom, hogy le ne körözzenek, azért azt mégsem hagyhattam.

Az első kör viszonylag könnyedén 44 perces idővel sikerült túlélnem, de nem sokáig örülhettem, hiszen várt rám még egy ugyan ilyen. A nézősereglet buzdításának teret adva úrrá lett rajtam a versenyszellem, ezért nagy lendülettel vágtattam bele újra a vízbe. Éreztem, hogy siklok, mint egy vízisikló, tüdőm, mint egy teknősé, s ha elém dobnak egy labdát talán még az orromon is megpörgetem, mint egy fóka.

Persze a lendület kb. száz méterig tartott, ekkor nyeltem vagy másfél liter vizet – még szerencse hogy az elején mondták, hogy iható – majdnem sikerült kitaccsolnom. Aztán megnyugtattam magam és visszaálltam a számomra tanácsos tempóra. A második kört végül is további komolyabb vízbefúlási kísérlet nélkül 48 perccel zártam a 311. helyen.

A vízből kijövet azonnal a ruhám zipzárját kezdtem rángatni, aminek az lett a következménye, hogy beragadt és se fel se le. A szerencsétlenkedésemnek egy kedves néző vetett véget és egyetlen finom mozdulattal megszabadított ruhámtól. Egy gyors köszönöm után vágtattam a bringámhoz villámgyorsan hadrendbe állítottam magam és mindössze 6 és fél percet töltöttem ezzel, korábban a 10-15 perces depózás is már jó időnek számított nekem.

Persze különös stresszhelyzet állt fenn, hiszen még mindig élesen élt bennem a tavalyi chipes sztori, amikor ugyanis sikerült ott felejtenem a depóban és vissza kellett jönnöm érte több kilométeres tekerés után. Ezért megtettem minden óvintézkedést, hogy hasonló helyzet ne fordulhasson elé. A chip levétele most is elkerülhetetlen volt a zokni felvétele miatt, de most a számba vettem, maximum lenyelem és az ellenőrző pontokon majd hasalva haladok át, de akkor sem hagyom itt!

Amint megkezdtem a bringázást az első néhány kilométer alatt többször a bokámra pillantottam mintegy kontrollálva a chip meglétét. Amikor végérvényesen beigazolódott, hogy idén nem részesítettem magam a chip nélküli bringázás örömeiben, megnyugodva felvettem a 34-35 k/h-ás utazó sebességet, miközben a korábban zsebembe dugott párizsis szendvicset majszolgattam.

Alig pörgött le néhány kilométer egy vasút keresztezte az utat. Már messziről látni lehetett, hogy az átjáró fényei pirosra váltanak, nem igazán éreztem magamban a kitörő örömet, hogy integethetek a vonaton ülőknek, de szerencsémre a vonat akkor állt be a megállójába, amikor odaértem, így a rendezők intenzív integetésükkel továbbhaladásra biztattak. Csak remélni tudtam, hogy az útszéli bokorban nem csücsül egy pályabíró a tiloson áthaladó versenyzők rajtszámának írogatásával bíbelődve.

Ismét csak néhány kilométer erejéig élvezhettem a suhanó táj elmosódott látképét, amikor újabb vasúti átjáró következett. Természetesen tilos volt az áthaladás, ezt nyomatékosította a leengedett sorompó és a rendezők félreérthetetlen mutogatása a bringáról történő leszállást imitálva. A kényszerpihenőnek nem örültem, sem én sem versenytársaim, de a szabály az szabály.

Hirtelen ötlettől vezérelve a fiú társaimmal egyetemben letámasztottuk a bringákat és mintegy élő kordont kialakítva nekiálltunk pisilni az út szélén az álló autósok és a vonatból bámészkodók nagy-nagy örömére. Vicces látvány lehetett egy kívülállónak a sorfalunk. Az ingyen mutatványt gyorsan befejeztük, mert a sorompó hamar emelkedni kezdett, újra nyeregbe pattantunk, remélve hogy több sorompó nem lesz…

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás