Ironmani élmények (2011) 2. rész

0

Gyors ütembe kezdtem beérni a nálam sokkal jobban úszókat, de mégis vigyáztam, hogy ne legyen túl erős az iram. Az emelkedőn kímélő üzemmódban pörgettem, figyeltem az állandó pedálfordulatra, a frissítőknél sehol nem időztem, viszont a felém nyújtott banánt, energiaszeletet, folyadékot mindig elvettem, és ha nem is ettem meg zsebre raktam, később még jól jöhet.

Az első 70 km (Gyékényes-Nagyatád) a fent említetteken kívül különösebb esemény nélkül telt, ráadásul fáradságot nem éreztem sem az izmaimban, sem a fejemben, a részidőmmel is meg voltam elégedve. Eddig minden a tervek szerint alakult és feljöttem a 169. helyre. Nagyatádon fordító és következhetett a 3×35 km-es kör. A szél egyre erősödött és rendesen próbára tett minket.

Igyekeztem folyamatosan enni és inni menet közben, mert tudtam, hogy a futás alatt már képtelenség bevinni annyi tápanyagot, amivel kihúzom a futás végéig. Nagyon jól jött a másik dugi szendvics, amit a mezem egy titkos rekeszébe rejtettem, mert már annyira untam az energiaszelet, zselé és izotóniás ital izét, melyeket méla undorral próbáltam legyűrni a torkomon.

A továbbiakban nem történt rendkívüli, az utolsó körben próbáltam kissé visszavenni, magasabb csapásszámmal haladni, nyújtóztatni az izmaimat. 180 km után a 105. helyen zártam a kerékpározást 5 óra 16 perces idővel. A bringát a megszokottak szerint kirántották alólam és beirányítottak az öltözőbe a futásra való felkészülés érdekében.

A futáshoz zokni, cipő csere, zene a fülbe, energiazselé a kézbe és irány a futópálya. Azért nem volt ilyen sebes az öltözködés, mert sikerült majd 11 percet pepecselnem vele, szépen ráérősen, viszont legalább a lábam nem görcsölt sehol, sőt még csak nem is lihegtem a bringázás után. Jól esett ez a ráérős, menyasszonyokat megszégyenítő, öreguras öltözködés.Fejemben megtörtén az újraprogramozás, az áttételeket átkapcsoltam futó üzemmódba és megkezdtem a 11 (egyenként 3680 m hosszú) kör leküzdését.

futás

A futásnak is meg volt az érdekessége, mert ugye folyamatos a kétirányú haladás az utca egyik és másik oldalán, így mindig láthatjuk a körön lévőket és viszonyíthatunk, hogy milyen iramban megyünk. Amikor ugyan azon emberrel nem találkoztam ugyanazon ponton, akkor vagy én vagy ő belassult, mondjuk ettől kicsit mindig bepipultam, mert nem tudtam, hogy akkor most ő vagy én lassulok, de gyorsan átléptem ezeken a problémákon és csak a saját futásomra koncentráltam.

Az első három kört jó ütemű 5 percen belüli ezrekkel teljesítettem mégsem zuhantam meg a nagy tempó miatt. Aztán elkezdtem lassulni, de ez természetes is, viszont arra törekedtem, hogy folyamatos maradjon a mozgásom, mert tudtam, hogy ha egyszer elkezdem a sétálgatást, akkor abból a hullámvölgyből nagyon nehéz lesz kilábalni. Köridőim 6 percen kívüli ezrekre nőttek, de mivel nem voltak fájdalmaim és nem akartam elájulni – annak ellenére, hogy  az égiekhez intézett fohász, mely szerint tegyenek csodát és repítsenek a célba nem valósult meg – nem zavartattam magam a lassulás miatt.

A zene zakatolt a fülembe (mi más, mint Tankcsapda) és a még előttem álló távra figyelve a körök visszaszámolásába kezdtem (már csak 5, csak 4, csak 3…), teljesen kizárva a külvilágot. A 9. körben jártam, amikor a távolban sűrű fekete felhők kezdtek mozgolódni, gondolom felkeltette érdeklődésüket a hangyabolyszerű nyüzsgés, meg a folyamatosan körbe-körbe hömpölygő futó-gyalogló-vánszorgó tömeg.

Már csak 2 és fél kör volt hátra és kicsit aggódni kezdtem a hívatlan „vendégek” közeledte miatt. Számolgattam, hogy egy kör kb. 26 perc, akkor egy órán belül végezhetek, talán nem kell szakadó esőben futnom a végét.

Ennek ellenére nem változtattam a tempómon, mert egy esetleges „fejre állástól” még jobban tartottam, mint egy kis nyári zivatartól. Ha már eddig ilyen jól ment, ne rontsuk el! A 10. kör úgy ment, mint a korábbiak, a felhők tisztes távolságból figyeltek, a nap meg csak sütött, mint a vadfene.

Már csak egy kör. Nagyon nehezemre esett megkezdeni az utolsó kört, és a frissítőzónából való távozás közben a célszalagot stíröltem. Még fél óra és jövök, mormogtam magamban. A részidőm várakozáson felül volt, nem kellett sietnem, de a lábaim egyre nehezebbek lettek. Utolsó frissítő zóna, még egy kis víz a fejre, dinnye a szájba. 1200 méter, ezt már fél lábbal, hátrafelé, jódlit énekelve is, ha kell, de szerencsére nem kellett.

A szembe jövő ismerős arcok megtörve, szenvedve haladtak a másik irányba, némelyikük megkérdezte: Hányadik köröd? – mondtam: Utolsó! De jó neked- válaszolták. És tényleg jó volt nekem, ők meg futhatnak még vagy 5 kört, szegény ördögök. Még utoljára az órámra pillantottam és hitetlenkedve próbáltam felfogni a kijelző információit. Messze a tervezett 12 órán belül, hirtelen nyugtalanság fogott el, hogy talán van még egy köröm csak elszámoltam, esetleg az órám fáradt el a 8. körben és megállt.cél

De nem így történ, befordultam a célegyenesbe, egy utolsó nagy sóhaj kíséretében lehullottak lábaimról a fáradtság mázsás kövei és felszabadultan „suhantam” a célszalag felé. A speaker hangja visszhangzott a fülemben: „És Pintér Sándor a Pénzügyőr versenyzője befejezte utolsó körét, GYERE SANYI vár a célszalag!”

Beleborzongtam, ahogy a szurkolók tapsoltak az óra számlálója pedig 11 óra 37 percet mutatott. Gratulációk közepette, örömittasan az infúziós sátor felé botorkáltam. Ott sajnos várni kellett, de a gyúrásnál éppen nem volt senki, ezért először oda mentem. Miután a gyúrás hatására az összes létező izmom begörcsölt a lábamon megkértem a masszőr kislányt, hogy most már igazán abbahagyhatná, aztán átvánszorogtam a 2 méterre lévő orvosi sátorba, ahol végre megkaphattam a jól megérdemelt infúziómat.

Tudjátok, én nem is csinálnám másért ezt a verseny, csak az ingyen infúzióért. Amíg a sátorban „töltőre” raktak közben kitört a vihar, sajnáltam a még kint lévő sorstársaimat, de hát így jár az, aki nem fejezi be a versenyt 12 órán belül. De gonosz vagyok!

Összességében nagyon boldog és elégedett vagyok az idei Ironman-en végzett munkám miatt. A 109. helyen történő befutással mintegy 40 pozíciót és majd egy órát javítottam a tavalyi eredményemhez képest. Ismét beigazolódott számomra, hogy egy ultraverseny fejben dől el. Idén kezdtem el érezni a versenyeken először, hogy fegyelmezetten be tudtam tartani a taktikát és nem vitt el a verseny heve.

Így a harmadik Ironman teljesítése után nehéz meghatároznom saját teljesítőképességem végső határát. Mi lehet a következő lépcső egy még nagyobb kihívást jelentő rendezvényhez? Talán jövőre egy dupla….

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás