Kazinczy 200 túrán

0

Takács Krisztián Csipi vagyok,decemberben töltöttem a 40-et. Budapesten születtem,itt is élek. 5 éve kezdtem futni,előtte igazán komoly szinten semmilyen sportot nem űztem,bár azért így vagy úgy mindig mozgásban voltam. 5 éve épp ilyenkor márciusban lementem a közeli futópályára körözgetni. Egyszerű sportcipővel tapostam a salakot,heti 3 alkalommal,alkalmanként 7-8 km-t futva.Ezzel elvoltam nyár elejéig,akkor felvittem az edzésadagomat 4x10km-re.

Valamikor nyár közepe táján fogalmazódott meg a gondolat,hogy ha már fut az ember,akkor legyen valami célja. És ha futás,és cél,akkor természetesen maraton. Akkor én még semmit nem tudtam a maratonról, a versenyekről. Még rendes futócipőm sem volt. Ennek ellenére beneveztem az őszi Spar Maratonra. Úgy álltam be a rajtzónába,hogy addig a leghosszabb táv amit lefutottam az 20 km volt,azt is csak egyszer. A különleges alkalomra természetesen vettem egy nagyon jó futócipőt. Álltam a rajtban a sok ezer ember között és fogalmam sem volt,mi fog történni a 21. vagy a 28.kilométeren.Végül a szakadó eső segítségével egyenletes tempóban 3:45-ös idővel teljesítettem életem első maratonját.

Akkora sikernek éltem meg ezt,hogy azt éreztem,igen,ez az én világom. Felgyorsultak az események. Aszfaltos félmaratoni versenyek sokasága után elmentem terepre is. Az új, még keményebb kihívás még nagyobb lendületet adott. Elkezdtem teljesítménytúrákra járni futni. Edzés gyanánt. Aztán észrevétlenül ez is szerelemmé nőtte ki magát. Közben persze ment tovább a heti 4x10km edzés,amit később 3×15-re váltottam. A Kinizsi 100-as volt az első igazán hosszú teljesítésem 2013 tavaszán. 13 óra 19 perces idővel értem célba,ami a szervezés adottságai miatt gyakorlatilag a plafont jelenti.

túraFolyamatosan kerestem az újabb és újabb kihívásokat. Szerencsére ebben a sportban ez nem jelent túl nagy nehézséget. Bő 3 év futás után beleszagoltam az ultrafutás világába is. 12 órás futáson először 93,majd 106,legutóbb már 111 km-t teljesítettem. Aszfalton eddig ez a legnagyobb büszkeségem. Terepen a Kazinczy 200 amire a legbüszkébb vagyok.Idén szeretném teljesíteni a Börzsönyi Kör 152 km-es távját a 30 órás szintidőn belül,a Kazinczyn szeretnék közelebb kerülni a 40 eredményhez,és 12 órán szeretnék 120 km-ig eljutni. Természetesen ezek nem kiemelkedően nagy eredmények,de én azért tudom:nekem azok. És mi az aminek köszönhetem,hogy eddig amibe belevágtam,azt megcsináltam?Három dolog. Az elszántságom,a kifogást nem ismerő következetes edzésmunkám,és az,hogy én a nehézségeket kimondottan szeretem. Ezek éltetnek. És ha még ez nem lenne elég,akkor itt van egy kis írás a Kazinczy 200 utolsó etapjáról:

Vannak az életben a NAGY PILLANATOK. Ezekben a pillanatokban egyetlen közös van,bárkivel bárhol és bárhogy is essen meg….ilyenkor egy pillanatra megáll az idő,megmerevedik a tér,és valami akkor és ott végérvényesen megváltozik,legyen szó akár hétköznapi,triviális dologról,akár igazán nagy sorsfordító életeseményről. Ilyen pillanat például amikor az 5000 darabos éjszakai Manhattan puzzle utolsó koromfekete darabkáját is beilleszted a többi 4999 darab pontosan ugyanolyan koromfekete elem közé az utolsó szabadon maradt lyukba.Vagy például amikor megérted a másodfokú egyenlet megoldóképletét,igaz ez a pillanat csak kevesünknek adatik meg.

Vagy amikor a kezedből kicsúszó három kilós kalapács pörögve-forogva épp a sípcsontodat találja telibe.De ilyen pillanat az is amikor egy vasúti kocsiban megpillantod Őt,amint épp a kabátját akasztja fel a kampóra.A tavalyi évem legemlékezetesebb ilyen sorsfordító pillanata a Zemplénben,a Kazinczy 200 teljesítménytúrán ért utol.Közel 5 éve futok,3 éve járok futni teljesítménytúrákra,de nyugodt szívvel kijelenthetem,hogy a Kazinczy 200 a legnehezebb hazai ilyen jellegű rendezvény,és egyben a legfantasztikusabb szervezés is ezt a túrát dicséri mind közül.

Szombat este harmadszorra is beértem Füzérre a mindenféle földi jóval ellátott frissítőpontra Ekkor már túl voltam 159 km-en,és 34 órája menetben voltam hol futva,hol gyalogolva,hol erőltetett menetben,hol szánalmasan vánszorogva,hol pedig mindezeknek egy egészen furcsa kombinációjában. Büdös voltam,éhes,álmos és fáradt.Olyan testrészeim fájtak,amelyekről korábban nem is tudtam hogy léteznek. Két órám volt addig,hogy a péntek reggeli széphalmi rajt óta másodszor is rám ereszkedjen a zempléni éjszaka csendes,végtelen nyugodt sötétje.30 percet adtam magamnak a pihenőre.

Lerúgtam a cipőmet, megszakértettem az akkorra már 5 centi átmérőjű vérhólyagot a jobb sarkamon,amit a kedvenc,jól bevált futócipőmbe rosszul visszahelyezett talpbetéttel okoztam magamnak,ettem két tányérral a finom meleg  gulyásból,benyomtam egy ampullás magnéziumot,meg egy finom mézes kenyeret és az egészet leöblítettem fél liter kólával. Beraktam a vizes zsákomba az utolsó etapra szükséges dolgokat,beleugrottam a hosszú gatyámba,felvettem a vékony futódzsekimet,mert tudtam,hogy a második éjszaka hűvös lesz,nem olyan kellemes langyos mint az első.

Maradt még 10 percem, leültem a padra,magamra terítettem a hálózsákomat,és behunytam a szememet. Megszűnt a külvilág arra a 10 percre szerettem volna ha az a pillanat örökké tart. Eltűntek a társak,a szervezők hangjai teljesen egyedül maradtam. Elaludtam. Aztán megcsörrent a telefonom, időkésedelem nélkül ledobtam a hálózsákot,és elindultam.Tudtam, hogy a legkönnyebb,legrövidebb, legkevésbé szintes szakasz jön,de mégis ez lesz a legnehezebb. Hosszú aszfaltos szakaszon kocogtam a szomszéd település irányába szaporáztam a lépteimet,szerettem volna átérni Bózsvára még világosban. 2 km után a kék jelzés bevitt egy brutálisan elhanyagolt ösvényre. A sűrű aljnövényzet hónaljig ért,fél méteres gödrök voltak az ösvényen mindenhol. Nem hittem el,hogy ez a szakasz az OKT része. Közel 6 km-t kellett gázolni ilyen terepen.

Mire Bózsvára értem,melltől lefelé csurom vizes volt mindenem nadrág,cipő,zokni,dzseki minden. Gyors pecsételés után megnéztem az itinert,és örömmel vettem,hogy emelkedő jön,amin talán egy kicsit megmelegszem nem esett jól a fázás nagyon nem. Mire átértem Kishutára már nem fáztam,hála a tempós haladásnak,de tudtam,hogy most jön a legnehezebb. Eddigre teljesen besötétedett,és éreztem ahogy súlyos teherként ereszkedik le a hideg a zempléni erdőre. Nem tudom hány fok lehetett,nem valószínű hogy nagyon nagy lett volna a hideg,de a kimerültség rettenetesen felerősítette azt.

Kishután a falu központjában éles jobbkanyarral ismét felfelé kellett fordulnom. A kanyarban zajos kocsma volt,a helyi fiatalság kis csoportjai furán néztek rám,de nem mertek hozzám szólni,látták hogy nem vagyok beszámítható. Kishuta végén mielőtt a kék jelzés befordult volna az erdőbe,az ellenőrző ponton üldögéltem pár percet,beszélgettem a pontőrökkel. 5 perc kellett ahhoz,hogy a fázás legyőzze a fáradtságot amikor a fázás lett az erősebb,akkor elindultam. Hosszú hegyi szakasz következett. Nem túl gyorsan,de magabiztosan haladtam szedtem a kilométereket,számoltam az emelkedőket,figyeltem a jelzéseket.

Az Eszkála tetőre felérve döbbenetes látvány tárult elém.Egy komplett hegyoldal összes fáját letarolta a vihar. Hatalmas nyílegyenes bükkfák hevertek szana-szét mintha csak valami óriás dühöngött volna. Nagyjából tudtam az irányt,de néhány fényvisszaverőn kívül semmi más nem segítette a pontos tájolást.Azt tudtam,hogy valahol a völgyben lesz egy dózerút,ott vezet a kék négyzet jelzés,azon jobbra kell majd fordulnom. Elindultam hát lefelé,hol átbújva a fák törzse alatt,hol átmászva azokon. Igyekeztem minél hosszabb szakaszokat a fatörzsek tetején megtenni egyensúlyozva,mert az agresszív szúrós aljnövényzet nem hálálta meg a “földönfutást”.

Végül elértem az utat,tudtam,innen már csak 2 km az újabb ellenőrzőpont .A dózerúton újra futásra váltottam. Nagyon sokat mentem. Aggasztóan sokat. Ráadásul jó ideje jelzést sem láttam. Egyre jobban aggódtam. Ilyenkor nagy dilemma van a fejemben menni tovább,és esetleg később szembesülni azzal,hogy rossz felé jöttem?…vagy visszamenni az utolsó jelig? Most is,mint általában a továbbhaladást választottam.Újabb 20 percet mentem. Aztán eljött a pillanat,amikor ki kellett mondanom:rossz irányba haladok.

túraBazmeg! Nincs tovább be kell látni rossz az irány vissza kell fordulni. Megálltam pisilni egyet,mielőtt elindultam volna visszafelé valami megcsillant tőlem kicsit jobbra odanéztem és megláttam a következő ellenőrzőpont pontőrének a fejlámpáját a fák  között. Ott voltak 100 méterre,és én majdnem visszafordultam!!! Gyorsan pecsételtem,és mentem tovább. Egy gerincen haladtam tovább. Az itiner szerint a gerincről valahol le kellett térnem Makkoshotyka irányába nagyon nem szerettem volna rossz irányba fordulni. Az ösvény balra kanyarodott,és egyre meredekebben húzott lefelé. Egyre keskenyebb volt,és egyre vizesebb minden.

Totálisan és végérvényesen átázott az összes ruhám,még az is ami az elmúlt órákban száradásnak indult . Közeledett a hajnal,egy óra volt még világosodásig. Mentem lefelé,de ismét nem találtam jelzéseket. Nem érdekelt,19-re lapot húzva maradtam ebben az irányban. Megálltam,hallgatóztam a völgyből kutyák,és kakasok hangját hallottam tehát ott lent egy település van. Ez jó hír volt. Vagy rossz,amennyiben a gerincről rossz irányba buktam le. Nem érdekelt,mentem tovább. Egy tanya került az utamba. Gondolkodás nélkül átvágtam rajta. Az udvaron ébredező lovak csak érdeklődve szemléltek,de a kutyák veszett csaholásba kezdtek.

Miután kimásztam elöl a magas léckerítésen,hamar elhallgattak. Fogalmam sem volt hol vagyok,de úgy gondoltam,lefelé kell tartanom bíztam benne,hogy ezen a településen is a völgyben van a központ. Végül megláttam egy iskola jellegzetes fehér épületét,valamint az ajtó mellett a szokásos ovális táblát,amik a közintézményeket jelölik. Futásra váltottam,nagyon izgultam,milyen településnév lesz a táblán. Szerencsém volt Makkoshotyka. Megkerestem a Meczner kúriát,a kúria kertjében volt a következő ellenőrzőpont. Ekkor már csak 25 km volt hátra. Nem sok,de akkor a világ vége is közelebb volt,mint a Sátoraljaújhelyi Kovács villa. Azt éreztem,bármilyen tempóban is haladok,soha nem érek oda.

Volt még vagy 11 óra a szintidőből,de komolyan azon gondolkoztam,hogy nem lesz elég a 11 óra a 25 km-re. Normál esetben ehhez a szakaszhoz elégnek kell lennie bő 2 órának de akkor…Már minden lépés fájt. Mindenemnek. De menni kellett tovább!Nem csak a cél elérése miatt,hanem azért,mert rettenetesen fáztam de bármilyen gyorsan is mentem,nem melegedtem már át. Közben a nap megjelent a hegygerinc felett,de persze semmi ereje nem volt ezekben a percekben. Elhagytam Makkoshotykát,egy szántóföldön bandukoltam.

Minden lépés küzdelem volt. Megnéztem az itinert,azt írta,hogy a szántóföldet egy kis patakhídon átkelve kell elhagyni az erdő felé. Megláttam a kis hidat fahidat a távolban. De meg kellett állnom. Ekkorra már rettenetesen fájt a sarkamon a vérhólyag helye. Leültem egy mély traktornyom peremére arccal a nap felé. A kapucnimat teljesen a fejembe húztam vizes volt a dzsekim,de még így is ért valamit. Lerúgtam a cipőmet,lehúztam a zoknimat.

Kicsavartam a cipőből a vizet. A vizes zoknival “lemostam” a lábamat,kicsavartam a zoknit is. Megtöröltem a lábfejemet. Meg akartam szárítani a lábamat,de nem volt mivel mindenem vizes volt. Csak ültem ott a traktornyomban,előttem a rongyos lábam,két oldalon a két cipőm a nap felé fordítva,két kezemmel a két zoknimat pörgettem,mint valami világháborús repülőgép,hogy jobban száradjon. Jó 5 percet ültem így,de rettenetesen fáztam. Fáztam,de nem bírtam útnak indulni. Nos,akkor ott a felkelő zempléni nap fényével az arcomon jött el az a bizonyos pillanat.. túra

A NAGY PILLANAT.Olyan volt mint amikor a filmben meghal a főhős. Amikor egy másodperc alatt megváltozik minden. Behunytam a szememet egy pillanatra,és amikor kinyitottam, már nem a lábfejemet láttam magam előtt,hanem mintha a hátam mögött álló vadászlesből néztem volna a lent szerencsétlenkedő,szenvedő Csipit. Nagyon érdekes volt. Elmúlt a fájdalmam,elmúlt a fázásom. A testem fáradt volt,és fázott,de én,ott fent a vadászlesen ebből semmit sem éreztem. Abban a pillanatban azt éreztem:az élet egy csoda. Abban a pillanatban az elmém azt diktálta,hogy lépjek ki önmagamból. Lépjek ki önmagamból,és tovább tudok menni.

Talán ezt hívják életösztönnek,még akkor is,ha természetesen az életem nem volt valós veszélyben. Azóta a pillanat óta valahogy könnyebben veszem a nehézségeket. Nem csak a sportban,a futásban,hanem az élet egyéb területein is. Már tudom mit kell tennem ahhoz,hogy átlépjek a lehetetlennek tűnő kihívásokon.Tanultam valamit,és ez bőven kárpótolt a szenvedésért.

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás