Színes hétvége. Wizz Air félmaratonom

0

Színes hétvége. Wizz Air félmaratonom (2015-09-13).

Nem volt ez mindig így, de a szeptemberi budapesti félmaraton már egy biztos pont számomra az évben, ezért nem előzte meg hezitálás, mint például a hortobágyi, vagy a későbbi svájci futásomat. A tavalyi, versenyzés mentes nyaram után idén nem akartam hasonló hibába esni, ezért a „leszámolás gyengeségeinkkel” elv keretében bevállalt júliusi délibábos verseny után, augusztus elején még a Kígyósi Kastélyfutás, majd később az Engadiner Sommerlauf nevű 25 kilométeres st.moritz-i erőpróba is bekerült a versenynaptáramba. Augusztustól így három hetes ciklusokban következtek a versenyek, ami nagyjából megfelelő gyakoriság lehet az edzések monotonitásának megtöréséhez, mert így úgy lehet köztük érdemi edzésmunkát is végezni, hogy mégsem kell fáradtan odaállni a következő versenyre. Fizikailag.

2015_0022_11_1368_12_kicsi
Ez még nem a Wizz Air, nyári emlék a Hortobágyról (ezzel a képpel tartoztam a kerékpáros felvezető srácnak J ).


Fejben? Fejben más a helyzet. Lehet izomból folyamatosan jól teljesíteni, de a jól, és a még jobban futás közötti döntésben hihetetlen módon, már csak az érzelmekért felelős neuronoké marad a főszerep. Nálam biztosan. Úgy hiszem, az egész idei versenyzésem ennek jegyében telt eddig, és elsősorban emiatt sikerült nagyon jól. Két nappal a verseny előtt, pénteken jött a megváltó történés, mely átszínezett mindent. Az így már fantasztikus szombat, majd vasárnap reggel után egészen más volt versenyezni is.

Korábbi két írásomhoz is kapcsolódóan azt hiszem fontos megjegyeznem, hogy némi fenntartással kell kezelni ezen élménybeszámolók futásra vonatkozó fejezeteit. Minden verseny egy kemény erőpróba, valójában szenvedés, és folyamatos küzdelem önmagunkkal. Szerencsés esetben hosszú idejű koncentrációs állapot. Éppen ezért nem igazán adott a lehetősége, hogy futás közben később érdeklődésre számot tartható, kiforrott gondolatok alakuljanak ki az emberben. Persze maradnak emlék foszlányok, töredékek, melyek később gyorsan formát öltenek, és akár meg is szépülnek. Valahogy így született most is, a szokásos jelen idejű beszámoló:

Reggel fél nyolc körül érkezünk a parkolóba, közkívánatra még az autóban üldögélünk egy kicsit. Pár további falat, kortyok, zenét is hallgatunk, „felidézzük” többek között, hogy…”kábán, vakon, részegen, futunk át az életen,”…”a virághabos fák alatt ölelkezik két pillanat”, ..és…”akad, aki tudja mit jelent, hogy az a húr csak megfeszülve zeng…”.  Gyönyörű, egyszerű, és nagyon súlyos is egyben. Az életmű értékű dal hallgatása az adott helyzetben már szinte a túltöltés veszélyeit hordozza magában.

Elindulunk a versenyközpontba. A Spuri sátor mellett verünk „tábort”, van még egy kis idő a bemelegítésig. Rengeteg ember van itt, tovább fokozódik az izgalom. Jönnek a gepárdok, ismerősök, máskor csapattársak, most ellenfelek, régebben látott barátok, mint Szilvi, Ildi, Zita, Tibor…és a többiek, mindenkinek van egy-egy jó szava, mely sokat jelent, még ha nem is feltétlenül látszik ez rajtunk, versenyhangulatban. Görgényi Andris barátom önnön kételyeire – mint később kiderült – gyógyírként hat az elhangzó örök igazság, mely szerint néha az a verseny sikerül jól, melytől előzetesen nem várunk sokat. A kb. 35 percnyire sikerült melegítés után már csak pár perc a rajtig. A repülőzésnek csak enyhe túlzással nevezhető szlalomozásaim után Gittával együtt törünk utat a már teljesen tömött rajtcsoportban.

Nem akarok egészen előre állni a sorban, hogy az első egy-két kilométert inkább kevésbé gyors futók között tehessem meg. Inkább bevállalom ennek kockázatát, mint az elrohanás hibáját. Rajt. Nagyon sűrűn vagyunk, az első pár száz méteren leginkább arra kell figyelni, nehogy valaki a sarkamra lépjen, és lerúgja a cipőmet. A Hősök Tere után az Andrássy úton már szabadabb a pálya, most már fel kell venni a megfelelő tempót.

2015_0024_11_0027_18
Valahol az Andrássy út közepén, még nagyon kontrollált tempóban, útban a másik bolyhoz.

A mezőny eleje már nagyon elment, de most csak magamra figyelek, hogy amennyire lehet, még lazának érezzem a futást. Jól haladok, az önbizalmamat növeli, hogy senki nem veszi át tartósan a tempómat a megelőzött versenytársak közül. A második kilométer után már jól érzékelhetően csökken a távolság köztem, és az előrébb tartó nagyobb boly között. A Gresham Palota előtti fordulóban a Széchenyi István téren eszembe jut, hogy tavaly már itt sem éreztem ilyen erősnek magam, mint most. Nem sokkal ezt követően jön a negyedik kili, és csatlakozom a már említett „majdnem” élbolyhoz. Rápillantok az órámra, alig mutat többet 13 percnél. Hát ez minden, csak nem laza tempó. Hogyan döntsek? Menjek tovább? Tartsam az eddigi felzárkózás tempóját? Sok itt az ismerős arc. Van, akiről tudom, hogy mindenképpen jobbnak kell lennem, de mások akár hetven percen belüli félmaratonra is képesek lehetnek. Döntök, a neheze csak ezután következik, inkább maradok. Soha nem derül már ki, hogy ez volt-e a helyes döntés.

2015_0024_15_0034_18
A Deák téren, már elhagyva az előbbi csapatot.

Visszafordulunk a Szabadság híd irányába, majd legnagyobb folyónk (bocs) felett át a budai oldalra. Most éppen Deli Gergő diktálja nekünk a tempót, de számomra meglepetésként, Burucs Feri is szerepet vállal ebben (és még később milyet). Mondhatnám, ez a barátok közt drámai fejezete. Harc. Nagyon megyünk, így bolyban is érünk utol futókat, és még a mezőny eleje sincs messze. Hátra nem figyelek, de érdekelne, hogy vajon mások tudnak-e csatlakozni az itt még elég nagy, a lépések zajából kiindulva kb. 10 fős csoportunkhoz?  Még mindig bennem van, hogy menne gyorsabban is, de tudom, hogy visszafordulva a Budai alsó rakpartra, jön majd a szembeszél. Ott pedig közvetlenül egy boly előtt egyedül maradni, kész öngyilkosság.

2015_0024_01_0027_18
Nem sokkal a 4. kilométer előtt, a Széchenyi István téri enyhe emelkedőn. Mindjárt megvannak a „szökevények”.

Elhagyjuk a hetedik kilométert, ahol ismerős hangot hallok a hangszórókból. Burján Attila ceremóniamester az. Legutóbb a Vivicittá után beszélgettünk egy lélekemelőt, de nem csak azok, minden korábbi szava élénken él bennem. Még szinte ki sem alakul az agyamban a gondolat, hogy vajon észrevesz-e a boly közepén, barátom és alkalmi mentorom már mondja is, hogy: ez az, Pisti, de csak okosan! Apró kézmozdulattal jelzem, hogy vettem az „adást”. Utána másokhoz is van egy-egy jó szava.

Már az alsó rakparton vagyunk, túl a nyolcadik kilométeren. Folyamatos a helyezkedés, kígyóvá alakulunk, a szembeszélben senki, így én sem akarok, elöl futni. Természetesen csökken a tempónk is. Nagyon sokszor kell rövidíteni a lépéseimet, de még így is gyakran összeér a lábunk az éppen előttem haladóval. Eszembe jutnak a 3000 méter akadály pályaversenyek taktikázásai, ott kellett gyakorta ilyen természetellenesen lábujjhegyen futni, az előttünk haladó mögött.  Talán megbotránkoztat egyeseket a kijelentés, de ilyenkor nagyon önzőnek kell lenni.

A körülményekhez képest a futás tempója pedig mindig éppen azon a határmezsgyén mozog, hogy menni, vagy nem menni. Jó hogy nem mentem el, mert hamarosan fokozódik a sebesség. A hangokból érzékelem, hogy mögöttem szét is szakad a sor. Az előbb még gyorsítani akartam, most pedig máris nehézségeim vannak. Ilyen ez! Hajnali szépség gondolatával erősítem hitemet, bírnom kell ezt nekem! Bírom is, hamarosan elérjük a tizedik kilométert.

2015_0024_01_1109_18
Középen egy váltófutó (?), mi hárman mögötte, a Széchenyi lánchídon.

Felfutunk a felső rakpartra, majd visszafordulunk a Lánchíd felé. Itt rövid ideig az élre állok megcsökkent létszámú csapatunkban, ami most inkább csak az ellenfelekkel szembeni pszichés hadviselésnek volt tekinthető, így a híd előtt inkább „visszaereszkedem” közéjük. A budai oldalról a Lánchíd szinte hegynek látszik, melynek megmászása után a Pesti alsó rakparton is elkel majd a tartalék. Hárman maradtunk a rakpart durván három kilométerére, és ez így is marad a fordítóig, ami után láthatom, hogy ki, milyen hátránnyal jön mögöttünk. Ezután ismét csak magamra próbálok koncentrálni. Illetve hármunkra, mert ez a trió, úgy tűnik, csak nem akar szétszakadni. Annyira nem, hogy motivációnak megint nagyon kellenek, a korábban örökre emlékezetembe égett „képek”.A rakparthoz hasonlóan egyfajta robotszerű kilométer fogyasztásnak élem meg a következő két kilométert.

A harmadik srác pár méterre elmegy tőlünk a nyugati téri felüljárón, de a lejtőn sikerül visszazárkóznom. A lépészajok elmaradásából érzékelem, hogy klubtársam, Burucs Feri most először kicsit lemarad. Csakúgy, mint eddig, a 18. kilométert követő frissítő pontnál sem iszom, és ezután végleg szétszakad eddigi háromfős csoportunk. Most már egyedül vagyok, nem kellene elengedni, de nem bírok felfutni az előttem haladóra, sőt, nagyon lassan, de távolodik. A szinte már célegyenesnek tekinthető Dózsa György útra fordulva visszapillantok, nincs a közelemben senki. Remélem, jól láttam! Valószínűleg túl sok mindent már nem tudnék tenni, ha jönne egy gyorsabb futó. Persze nem igazán lassulhattam. A 20. km előtt ismét hátranézek, ezt látva kintről odaszól valaki, hogy nem jön senki. A Szépművészeti Múzeum épületének reggeli napsütésben kirajzolódó sziluettje itt mindig éltet. Na majd onnan! Végül mégsem.

2015_0024_15_1612_18
Szerintem ez egy kimondottan nehéz félmaraton „pálya”. Az utolsó kilométer előtt.

A Hősök terétől a tömegből elhangzó sok biztató szó ellenére ez most innen inkább már csak végig darálás, mint hajrázás. Végül célba érek. Péter Attila a hangosban „szép volt Istvánnal” fogad, ami nagyon jól esik, de bevallom, a megállás még jobban.

16 Kis Áron 1985 F5 HUN VEDAC Lovas F 33 F5/7 00:33:50 00:49:08 01:11:30 01:11:28
17 Varga István 1972 S1 HUN Sashegyi Gepárdok Békéscsaba F 9890 S1/1 00:33:49 00:49:22 01:11:46 01:11:43
18 Zsigmond Előd Zsolt 1990 F4 HUN AC Szekszárd Szekszárd F 52 F4/5 00:33:49 00:49:21 01:12:04 01:12:03

 

Elégedettnek kell lennem, majdnem két és fél percet javítottam a tavaly ugyanitt elért eredményemen. Az abszolút 17. helyezésen belül 13. lettem a magyarok között, és első az S1 korcsoportban. Előttem csak OB-n induló magyar futó végzett.

Jó lett volna kicsit hosszabban együtt élvezni a verseny utáni hangulatot a rengeteg futó között, de sajnos felgyorsulnak az események, viszonylag hamar elhagyjuk mi is a helyszínt.

Gratulálok mindenkinek, aki teljesítette a versenyt, és elérte célkitűzését! Aki elégedetlen önmagával, annak azt üzenem, hogy minden verseny részben az adott napról szól. Lehet, hogy tegnap, vagy holnap sokkal jobban sikerült volna. Nem elég a jó forma, szerencse is kell hozzá, de elég egy apró hiba, pl. egy rosszul megválasztott kezdő tempó, egy verseny közben szem elöl tévesztett iramfutó, hasonló képességű ismert versenytárs, vagy a túl régen versenyeztünk utoljára szindróma stb… Hibáinkból tanulhatunk, az akár másodpercek miatt kudarcként megélt dolgok erősíthetnek bennünket, ha akarjuk. Ráadásul amit mi esetleg kudarcnak élünk meg, az sokak szemében irigylésre méltó teljesítmény. Ezért mások előtt soha ne értékeljük le eredményünket! Mielőbb élni kell a javítás lehetőségével!
2015_0024_02_0054_18

 

 

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás