Terepfutás extra kilométerekkel

0

Február 14-én rendezték meg a 22. Barcika Teljesítménytúrákat. Hagyományosan téli, azaz februári esemény. amelyet 5-féle távval lehet teljesíteni. A 15, a két 25, az 50 és a 65 km-es távok a Észak-Borsodi-dombság és a Bükk olykor havas tájain vezetnek. Mára már nagy népszerűségnek örvend, és messzebb tájakról is érkeznek túrázók és futók a teljesítéshez.

Eleinte úgy volt, hogy nem tudok részt venni, mivel február 14-én máshol terveztem lenni. Aztán még is csak szabad lett az említett szombatom, tehát kihagyhatatlan minősítettem e helyi rendezvényt. El is döntöttem, hogy T25A távon futok majd, ami két kilométerrel több lesz, mint 25 km. A szintemelkedés 780 m fel és kb ugyanennyi le.

Mivel a terepfutásnak nagyjából egy éve hódolok hébe-hóba, s bár vettem részt dimbes-dombos terepfutó versenyeken, ilyen hosszú távot még nem futottam. A szintemelkedéseket már nem is igen nézem. Úgy vagyok vele, valahogy csak feljutok a csúcsra, és onnan valahogy csak lejutok.

Szóval, várakozással és leginkább örömmel néztem az esemény elébe. Egy kalandnak fogtam fel, és az is lett belőle.

Mivel helybeli vagyok, gondoltam, piti ügy lesz a dombokon átlavírozni a másik völgybeli helységekbe, és onnan vissza. Még ha el is tévedek, akkor is ismerős területen lyukadok ki előbb-utóbb. Nos, ember tervez, Judit pedig végez…

A nevezetes nap reggelén szépen elkészültem, negyed nyolc körül rajtoltam otthonról, és elkocogtam a túra indító és érkeztető központjába, a Kazincbarcikai Sport Központ területére. Átvettem az itinert, és egy 7.35-ös kezdéssel nekivágtam a távnak. Nem sokkal ezután ráfordultam a sárga jelzésű útra, ami bevitt a hétvégi telkek közé. Azt hittem, kívülről fújom az utat, annyiszor átnéztem a térképet. Igen, tudtam, hogy balra kell fordulni. Csak éppen elvétettem a leágazást, és haladtam tovább a földút kicsit balra hajló ágában, amiről hamarosan kiderült, hogy zsákutca. Visszafutottam, és mentem a jobb ágon. Azon nem leltem a sárga jelzést, hiába figyeltem. Visszakocogtam a másik ágba. Semmi. Még egyszer be a jobb ágba. Továbbra sem volt jelzés, se túrázók. Még nem haladtam semmit, de már plusz másfél kilométerrel voltam gazdagabb.

Aztán az isteni fény megcsillant, azaz észrevettem a leágazó utat és a sarkán a sárgajelzést. Innentől kezdve már igen gyanakvó voltam. Inkább bevártam embereket, ha bizonytalan voltam, merre vezet a jó út. Olykor jól is tettem. Nem a tájékozódó képességemmel van gond, csak azon a napon valamiért kevésbé működött.

Szóval, végre a helyes úton haladtam. Felfelé. Ahol tudtam, kocogtam, ahol nem, ott gyalogoltam. A talaj egyelőre fagyott volt, jég nélkül, ami pont ideális volt. A napocska már megmutatta magát, így sejteni lehetett, fantasztikus idő lesz, viszont ahogy a hőmérséklet emelkedik, úgy fog a talaj is kiolvadni. Ergo sár nélkül nem úszom meg.

Elértem az első ellenőrző pontot, ahol az itinerre rá is véstem az első kódot, majd lefotóztam az elém táruló látványt a tisztás felett. Aztán irány tovább Nagybarca felé. Simán lehetett haladni. Itt még inkább havas volt az út, de azért a rejtett vízaknákra, jég alatt meghúzódó sárdagonyára nem ártott figyelni.

Lekocogtam Barca szélre, majd a végig a község oldalán. Útba igazítottam egy túrázót, aki a későbbiek folyamán még egy szakaszon a társam is volta tájékozódásban. A szüleim házánál, ami a helység túl szélén van, levettem egy réteg ruhát, majd kocorásztam Bánhorváti felé. Itt már kb. 12-13 km-t tettem meg.

Bánhorvátiban könnyen megtaláltam az ellenőrzőpontot. A kocsmában kedvesen fogadtak a szervezők. A táskámba gyömöszöltem a kapott nápolyi szeletet (nem élek vele), meglátogattam a toalettet, majd folytattam utam. Könnyen eljutottam a Platthy kastélyig, a temetőig, aztán a mezőn egy elágazásnál újra fotóztam és ácsorogtam, vajon merre tovább. A megérzésemre hallgattam, ami most nem csapott be, jó irányba indultam. Hamarosan meg is láttam a kék keresztet. Az út itt felfelé vezetet, és már igencsak olvadóban volt a napos szakaszokon. Tehát már ismerkedtem a sárral.

Terepfutás

Szorgalmasan kaptattam a domboldalon. Ahol tudtam kocogtam, ahol nem ment, gyalogoltam. Egyszer csak észrevettem, hogy beért az a túrázó, akivel Nagybarcán akadtam össze. Meg is jegyeztem magamban, mit kínlódom a futással, lehet, jobban járnék a túrázással.

Az út egyre sarasabb lett. Ahol pedig fagyott volt, ott hó és jég is maradt még, ami a haladásomat nehezítette. Eléggé mókás volt: nekiduráltam magam, majd megtorpantam, séta, majd megint kocogás. Ez fizikailag és lelkileg is megterhelő volt.

A túrázó úriembert többször próbáltam magam mögött hagyni, de vagy a sár miatt nem haladtam, vagy nem találtam a jelzést, így a tétova ácsorgásom miatt ért be. Aztán végül egy könnyen futható szakaszon, ami már levezetett a Tardonai völgybe a Lófar-tanyához, egyedül haladtam. Itt megint egy oda-visszaszaladgálás következett (újabb plusz száz méterek). Tudtam, merre kell menni, hiszen azt az utat majdhogynem kívülről ismerem. Számtalanszor kerékpároztam, futottam arra, s gyakran járunk autóval is azon az aszfalt úton. Viszont az itineren levő leírás teljesen más mondott. Én már nem hittem semminek, mert nemcsak fizikailag voltam már nagyon fáradt, hanem a sok addigi bizonytalankodás miatt, lelkileg is megviselődtem.

Ez volt az a pont, amikor legszívesebben az aszfalt utat választottam volna, és azon kocogtam volna be Barcikára, feladva a teljesítménytúrát.

Végül megtaláltam az ellenőrző pontot a Lófar-tanyánál, ami ott volt, ahol sejtettem, hogy tényleg van, bár továbbra sem értettem, az itiner miért állít mást…. Két nappal később jöttem rá, hogy egy újabb eltévedésem áldozata voltam. A levezető két sárga körút közül pont a másikat választottam, ami kb. 700 méterrel feljebb lyukad ki az aszfalt útra, mint a másik. Azaz az ellenőrző pont másik oldalán.

Morgolódva ácsorogtam, míg a szervező regisztrálta a megjelenésemet, majd gondolkodás nélkül indultam. A hegynek felfele. Éppen másztam át az utat elzáró sorompón, mikor utánam kiabálva a szervező megkérdezte, nem is iszok teát. Még mindig morcosan jeleztem, kihagyom.

Fáradtam, de elszántam trappoltam felfelé a piros négyzet jelű úton a Lófar-nyeregig, ahol már rátérhettem a piros turistaútra. Ekkor már 23-24 km volt mögöttem. Elérve a kereszteződést, hatalmas megkönnyebbüléssel fordultam a hazavezető útra. Tudtam, még van előttem egy bő óra út, de ez már a végjátszma.

Terepfutás

Sokáig könnyen futható volt a talaj, aztán itt is elért a saras végzet. Fakitermelés miatt szinte járhatatlan lett az út, meg hát dél felé járt az idő bőven, szóval olvadt is. De már nem izgatott. Mentem ott, ahol tudtam, csak érjek már a központba.

Végre elértem az Ebecki tetőt, ami az utolsó ellenőrző pont volt. Felvéstem az itinerre az adott kódot. Ácsorogtam még egy picit gyönyörködve a tájban és a gyönyörű napsütésben (legszívesebben leheveredtem volna napozni), majd lefele vettem az utam. A domb alján levő utolsó meredek szakasz igen jeges maradt még, én pedig óvatoskodva tipegtem. Egy lépésnél azonban megcsusszantam. Az egyensúlyomat megőrizve térdtől billentem hátra. Nem is tudom, mivel akadályoztam meg, hogy ne üljek a sarkamra, de a térdszalagjaim, ízületem így is visítottak egy nagyot. Az ütő megállt bennem, aztán hálát adtam az égnek, hogy ép térdekkel úsztam meg a csusszanást.

Terepfutás

Ha még nem volt elég a sárból, akkor az aszfaltos útig még elmerülhettem benne az odáig vezető földúton. De már nem bántam. Csak az hajtott, hogy beérjek a központba, becsekkoljak, és mehessek haza pihenni.

Továbbra sem jókedvűen leadtam az itinerem ellenőrzésre, átvettem a túrajelvényt, az emléklapot a teljesítésről, majd indultam haza. A testemben és agyamban tomboló fáradtság ellenére kocogva tettem meg a hazavezető utat (kb. másfél km). Mert úgy hamarabb otthon lehetek. Még a központban kikapcsoltam az utat mérő futó applikációt, ami 31 km-t mért, mint megtett távot a terepen. Ennyit a tervezett 27 km-ről és az eltévedéseimről.

Az utóbbiról persze csak én tehetek. Az utak jól követhetőek voltak, szalagozva, ahol kellett. Én lehettem volna figyelmesebb. De utólag nem bántam ezt a kalandot. Így volt szép.

A szervezés, a két ellenőrző ponton és a központban a szervezők kedvesek és láthatóan rutinosak voltak. A célban fenséges étkek (zsíros kenyér és az ilyenkor szokásos finomságok) vártak, amiket én ugyan nem fogyasztok, de biztosan sok túrázó örült nekik megérkezvén a hosszú gyaloglásból.

Bár igen elfáradtam a túrám végére, és egy-két napig a terepfutás szóért sem rajongtam, a viszonylagos viszontagságaim lassan megszépülnek, és már csak kalandként emlegetem. És tudom, hogy még úgy is fogok menni ki a hegyekbe, a dombokra, legyen az szimpla hétvégi futás, vagy akár terepfutó versenyre, teljesítménytúra.

 

 

Share.

About Author

Leave A Reply

Miben tudok segíteni? Klikk ide!

Jelenleg nem vagyunk elérhetőek, kérlek hagyj üzenetet, ügyfélszolgálatunk hamarosan keresni fog. Köszönjük szépen.

Kérdések , kérések ? Szívesen segítünk mindenben!

Kattints ide hogy elkezd a csevegést

A weboldal használatának folytatásával Ön elfogadja a cookie-k használatát További információk

A cookie beállítások ezen a weboldalon "cookie-k engedélyezve" beállításon vannak, hogy a lehető legjobb böngészési élményt nyújthassuk Önnek. Ha Ön folytatja ennek a weboldalnak a használatát anélkül, hogy megváltoztatná a cookie beállításokat, vagy az alábbi "Elfogadom" gombra kattint, akkor Ön hozzájárul a fentiekhez.

Bezárás