2012 őszén jött el a nap, amikor megelégeltem a féktelen bulizással járó lustaságot, és az egészségtelen életmód okozta zsírpárnákat. A 
környezetemben ekkor már régóta futó barátaimtól motiváltan leporoltam a sportcipőmet, felhúztam azt, és célba vettem a Margit-szigetet. Először életemben – kezdetleges jelmezemben – futóként szálltam le a négyeshatosról. Máris büszkeséggel töltött el a pillanat, persze nem az akkor még semmiben sem mérhető teljesítményem, hanem inkább a „mostantól közétek tartozom” érzés miatt.
Az azóta eltelt két és fél év óriási fejlődést hozott – technikában, állóképességben, és igen, a jelmezemben is. Mára magam mögött tudhatok egy Coca-Cola Testébresztő 30 kilométeres távot, több váltóversenyt, és kisebb-nagyobb terepversenyeket is. Egy alkalommal csapatban teljesítettem az Ultrabalatont, és hat alkalommal különböző versenyeken a félmaratoni távot is legyőztem. Az így megszerzett kilométerek mögött természetesen rengeteg edzés, és hol komolyabb, hol komolytalanabb felkészülés lapul.
A futás szeretete megnevelt, felébresztett és átformált – testben és gondolkodásban egyaránt. Megtanított észrevenni az , és lerázni magamról a kevésbé fontosakat. Megtanított, hogy egy futócipő vagy futónadrág nem feltétlenül attól lesz jó, mert az neonrózsaszín, sőt rájöttem arra is, hogy a magassarkút bizony megéri nyúlcipőre cserélni.Akarat és kitartás kellett ahhoz, hogy én, az amatőr ne adjam fel, és hogy az első lépések a Margit-szigeten egyben nehogy az utolsók is legyenek.
Üdvözlettel: Bettina
