A domonyi revans
Indulás reggel négykor. Sokat gondoltam rá, hogy ott is egész nap esni fog az eső??
Mikor azonban odaértünk Domonyba elkezdett sütni a nap. Valahogy más volt az egész, mint tavaly. Az adminisztratív dolgok végeztével, volt még egy kis idő a rajtig.
Megkaptuk az itinert: gyorsan átnézve láttam, hogy az egyik pálya közel ugyanaz, mint múlt évben csak visszafelé. Nagyon örültem neki, gondoltam így nem lesz vele semmi gond.
Felöltöztünk, utolsó simítások, induljunk a rajtba. Amikor ezen az ismerős szakaszon elindultunk, rájöttem, hogy nem is olyan egyszerű ez. Akkor ősz volt és minden kopárabb, most a szűk erdőket óriási lombkorona borította, sokszor nem is láttuk az utat. Többször kellett visszatolatnunk, mert homok, sár, és minden, ami csúszós ott volt. A célba érve kifújtuk a levegőt. Az én fejemben az járt, hogy mi is történt itt. Fel sem fogtam, hogy túl vagyunk rajta, mert még a hatása alatt voltam az egésznek. Egyszerre volt kellemes és borzasztó érzésem is egyben, mert tudtam ezen a pályán még végig kell jönni.
Sok idő nem volt elmélkedni, hiszen menni kellett a következő pályára. Ott is elrajtoltunk és mesében éreztük magunkat, mert csodálatos, ritmusos, igazi élvezetet nyújtó pálya volt. Innen vissza a szervízbe, ahol azzal fogadtak, hogy milyen jó első kört mentünk, látták az időeredményt. Nem hittem el, hogy miket beszélnek. Máris arra gondoltam, hogy megint menni kell ezen a szakaszon. Rettegtem tőle. Újra ez a furcsa, kicsit talán ritmustalan gyorsasági következett. Elindultunk, minden erőmmel azon voltam, hogy mindent pontosan mondjak, és közben figyeljek is, segítsem a pilótát, hogy könnyedebben teljesítsük a kört. Aztán az erdő közepén, ahol tavaly otthagytuk a futóművet, pontosan abban a kanyarban megláttam egy táblát, ami nekünk szólt. Ott állt egy csomó ember, akik akkor segítettek nekünk feltenni a trélerre a kocsit. Most is ugyanott álltak és értünk izgultak. Jól esett, de tovább kellett koncentrálnom, éreztem ez jobb kör volt.
Ezután újra a jó pálya következett, amin már nagyon jól esett menni. Éreztem, hogy összhang van mindenhol. Egyszer aztán úgy adta ki egy kanyar, hogy az autó a két baloldali kerekére állt és dőlni kezdett. Fel fogunk borulni???Csak ködként jelent meg ez a gondolat a fejemben, mert a pilóta szerencsére azonnal uralni tudta a helyzetet. Voltak gödrös dobálós részek ezen a szakaszon már úgy mentünk, hogy nem volt jobb hátul gátlónk. A célban a sportbíró , mikor írta be az időnket, mondta is hogy úgy látja gyorsul a pálya. Ismét vissza a szervízbe. A szerelők próbálták a kocsit felkészíteni az utolsó hajrára, nem eshetünk ki, vigyáznunk kell, de tempósan kell menni.
Újra a szűk erdős, saras pálya. Rá kellett jönnöm, hogy ez Domony. Olyan szakasz, ami nem tréfál, ami kihívás, és teljesíteni kell. Olyan két kilométer lehetett még a célig, szorgosan diktálom a kanyarokat, a pilótám minden rezdülésével érezteti, hogy ura a helyzetnek. Összhang van, viszonylag gyors a tempónk ezen a furcsa pályán. Mégis aggódom. A kocsi hangját hallom, nem akarom,de mégis. Csattog, nyekeg, zörög, azt akarja mondani, nem bírom, végem van. Tudom, hogy nincs már sok, és minden információ között, amit elmondok a pilótának, azt kérem az autótól, ne adja fel, bírja ki. Egy bal 3 után kettőszáz méterre, beérünk a célba.
Levegőkifújás, összepacsizás, megcsináltuk. Az autó a célban. Kategóriánkban az előkelő második helyet értük el, ettől függetlenül mindenki elégedett és boldog, a szerelők tették a dolgukat, most is, mint mindig, mindent beleadva. Bár, második helyen végeztünk mégis úgy fogalmaznék, hogy győztünk. Kedves Domony! Idén is meglepetés voltál, de most büszkén távozunk! Jövőre újra??!!
